1812 mágikus szám lett Oroszországban. A Magyar Intézetben rendezett filmbemutatón és költői esten kívül a Történeti Múzeum 1812-es kiállításának megtekintésére készültem igazán. A XIX. század vége felé bizottság alakult, hogy Napóleon legyőzésének emlékére ereklyemúzeumot alapítson. A gigantikus állandó kiállítást a századik évforduló alkalmából akarták megnyitni. A terv – időszaki kiállításra szűkítve – csak idén, a kétszázadik évfordulóra valósult meg.
A kiállítás első terme a magabiztos, dölyfös francia császáré. Jellegzetes szürke köpenyében a végtelenbe nyúló orosz földet és a folyón átkelő hadsorokat szemléli a Nyemen partjáról. A látogató eleinte megbűvölten követi a „nagy ármádia” katonáit. Jó ritmusban váltakozik a „látványtár”: festmények, térképek, egyenruhák, fegyverek, s időrendi eseménysorba illesztett filmjelenetek a szovjet Háború és békéből. (Vagy egy újabb filmből?) Jól működtethető számítógépes térképek, amelyek alapján ki-ki szemmel követheti a Napóleon számára végzetes vállalkozás alakulását. Az orosz fegyverek diadalának hivalkodásmentes bemutatása az utolsó teremben, amelyet Verescsagin 1812-t megidéző festményeinek szelleme ural. Többségükön Napóleon a főszereplő. Az egyik legbeszédesebb kép címe: Éljen a Császár! A borogyinói csatatér legfontosabb domberődítményét francia lovasok és orosz tüzérek tetemei borítják. Egy francia vértes lósörényes sisakját magasba emelve diadalittasan néz a láthatárt szegélyező erdőség felé, ahol egy apró fehér pont látható. Ha a magyarázó szöveg nem hívná fel rá a figyelmet, észre se vennénk. A hulladombon feszítő francia „ágyútöltelék” őt élteti: a Császárt! A kiállítás mindenki számára meggyőző lehet, mert a mindenkori háborúk borzalmának hangulata hatja át.
Az 1812. szeptember 7-én vívott borogyinói csata tizennegyedik órája után nyolcvanezer halott és sebesült borította az iszonyatos mészárlás színhelyét. Az öt és fél évvel korábban a kelet-poroszországi Eylaunál, a szintén Napóleon és I. Sándor cár között lezajlott csata ötvenezer halottjának, sebesültjének látványa rendítette meg annyira Immanuel Kantot, hogy megírja Az örök béke című „filozofikus tervezetét”. Ebben a majdani Egyesült Nemzetek Szervezetéhez hasonló, de annál bizonyára hatásosabb nemzetközi intézményre gondolt, amelyet békeszövetségnek hívott. Ez abban különbözött volna a békeszerződéstől, hogy míg „ennek rendeltetése csak egy háborút, amazé minden háborút egyszer s mindenkorra befejezni”. Egy ilyen szövetség létrehozása minden jel szerint még várat magára. Ami azonban nem befolyásolja a Háború és béke élményét.
