Amikor tehát szerzetesség és liturgia viszonyáról beszélünk, először érdemes megállapodnunk azoknál a meghatározott helyeknél, tevékenységeknél, amelyek a szerzetesi liturgiát jellemzik. Haladjunk kívülről befelé, a terektől, a rítusoktól, a tárgyaktól, a testtől az őket éltető Lélekig! Első állomásunk a szerzetesi liturgia helye, az imaterem.
Az első egyiptomi remeték cellái többnyire egyetlen helyiségből álltak, ahol a szerzetes imádkozott, evett, aludt, vagy épp fogadta látogatóit. Ugyanakkor a remeteközösségek központjában már építettek templomot, ahol az anachoreták (egyedül élő szerzetesek) szombat-vasárnap összegyűltek, hogy együtt imádkozzanak, részt vegyenek az eucharisztián és a szeretetlakomán.
A közösségben élő szerzetesek ősidőktől fenntartottak egy külön teret az ima számára. A nyugati szerzetesi hagyományban ezért hívják ezt oratoriumnak, az imádság helyének. Eleinte a zsolozsmára gyűltek egybe itt a testvérek, míg az eucharisztiát a legközelebbi egyházi közösség templomában ünnepelték, a hívő néppel közösen. Szent Ágoston szerzeteseiről tudjuk, hogy monostorukból mindennap együtt átmentek a hippói bazilikába. Egy VI. század elejéről származó itáliai szerzetesi szabályzat, a Regula Magistri különbséget tesz oratorium és ecclesia közt. Ez utóbbi a közeli település egyházát és templomát jelzi, ahová vasárnaponként kijártak a szerzetesek, míg az oratorium a monostor épületében volt, és csak a legritkább esetben tartottak itt szentmisét. Amint egy közösség nagyobbra nőtt, már saját templomot épített. Különleges volt Szent Pakhomiosz közössége, amely mintegy „szentségi szimbiózisban” élt a környékbeli kis települések lakóival: mivel nem volt köztük pap, szombaton a testvérek látogattak el a faluba, vasárnap pedig a falu papsága ment ki hozzájuk az eucharisztia ünneplésére.
Nem egy városban, így Rómában, Konstantinápolyban az ott megtelepülő monachusok egy-egy városi templom, bazilika gondozását is vállalták, s így vettek részt a város keresztényeinek életében.
Szent Benedek és kortársai a monostort már teljesen autonóm liturgikus közösségnek tekintették: minden liturgikus alkalom a közösség imatermében zajlott, ha eucharisztiát ünnepeltek, azt már a szerzetes papok vezetésével tették. A női közösségek pedig egyre inkább saját „lelkésszel” rendelkeztek. Ezzel elindult a szerzetesközösségek leválása a helyi egyházról. Ma már – az évezredes hagyománynak és megszokásnak köszönhetően – többnyire ezt gondoljuk természetesnek.
Akárhogyan viszonyultak is a helyi egyház imahelyeihez és imádkozó keresztényeihez, a szerzetesek mindig a közösség szívében tudták magukat. Imádságuk sohasem magányos tevékenység volt, még akkor sem, ha épp celláik falai közt vagy a világtól elzárt monostoruk imatermében gyakorolták.
