Fotó: News.va
Meghallgattuk, amit a feltámadt Jézus tanítványainak mond mennybemenetele előtt: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön” (Mt 28,18). Jézus hatalma, Isten ereje: ez a téma jellemzi a ma hallott szövegeket. Az első olvasmányban azt mondja Jézus: nem a tanítványokra tartozik, hogy ismerjék „az időpontokat és az alkalmakat, amelyeket az Atya saját hatalmának tartott fenn”; de megígéri nekik „a Szentlélek erejét” (ApCsel 1,7–8). A szentleckében Szent Pál arról beszél, hogy Istennek „mérhetetlen nagy hatalma van rajtunk”, és beszél Isten „erejének hatékonyságáról” (Ef 1,19). De miben áll Istennek ez az ereje, ez a hatalma?
Jézus azt állítja, hogy ez „mennyben és földön” érvényesülő hatalom. Mindenekelőtt a menny és föld összekötésére szolgáló hatalom. Ma ünnepeljük ezt a misztériumot, mert amikor Jézus felment az Atyához, a mi emberi testünk átlépte a menny küszöbét: emberségünk most már ott van Istennél örökre. Ehhez kötődik a mi bizalmunk, mert Isten sosem fog elszakadni az embertől. Vigasztal minket annak tudata, hogy Istenben, Jézussal, mindannyiunk számára elő van készítve egy hely: az a rendeltetésünk, hogy feltámadott gyermekekként éljünk, és ezért valóban megéri úgy élni itt lenn, hogy a fenti dolgokat keressük, ahol a mi Urunk található (vö. Kol 3,1–2). Láthatjuk hát, mit tett Jézus azzal a hatalmával, hogy összekösse értünk a földet a mennyel.
De e hatalmának nincs vége azzal, hogy felment a mennybe; ma is megvan, és örökké tart. Jézus ugyanis mielőtt felment az Atyához, ezt mondta: „Veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28,20). Ezt nem csak úgy mondta, nem egyszerűen a megnyugtatásukra mondta, mint amikor, mielőtt egy hosszú útra indulnánk, azt mondjuk a barátainknak: „gondolok majd rátok”. Nem, Jézus valóban velünk és értünk van: a mennyben mutatja az Atyának az ő emberségét, a mi emberségünket; mutatja az Atyának az ő sebhelyeit, az árat, amelyet értünk fizetett; és így „örökké él, hogy közbenjárjon” (Zsid 7,25) értünk. Ez tehát Jézus hatalmának kulcsszava: közbenjárás. Jézus az Atyánál közbenjár értünk mindennap, minden pillanatban. Minden imádságunkban, minden bocsánatkérésünkben, főképp minden misében Jézus közbelép: mutatja az Atyának feláldozott életének jeleit, az ő sebhelyeit – ő maga mondta, hogy odaadja életét –, és közbenjár, irgalmat nyer számunkra. Ő a mi „szószólónk” (vö. 1Jn 2,1), és ha van valami fontos ügyünk, jól tesszük, ha azt rábízzuk, és azt mondjuk: „Úr Jézus, járj közben értem, járj közben értünk, emelj szót azért az emberért, járj közben azért a helyzetért…”
Ezt a közbenjárási képességet Jézus nekünk is megadta, az ő Egyházának, amelynek van hatalma arra – sőt kötelessége is –, hogy közbenjárjon, imádkozzon mindenkiért. Feltehetjük magunknak a kérdést, mindenki megkérdezheti magától: „Én imádkozom? És együtt, mint Egyház, mint keresztények, gyakoroljuk-e ezt a hatalmat, azt, hogy Istenhez vigyük az embereket és a helyzeteket?” Rászorul a világ. Saját magunk is rászorulunk. Napjaink azzal telnek, hogy ide-oda futkosunk, rengeteget dolgozunk, sok dologgal foglalkozunk; az a veszély fenyeget minket, hogy egészen kifáradva, elnehezült lélekkel érünk haza, hasonlóan egy rakománnyal teli hajóhoz, amely a fáradságos út után egyedül azzal a szándékkal ér a kikötőbe, hogy lehorgonyozzon, és lekapcsolja a lámpákat. Ha mindig csak rohanunk, ügyeket intézünk, eltévedhetünk, magunkba zárkózhatunk és aggodalmaskodhatunk a semmiért. Hogy ne uralkodjon el rajtunk ez a „rosszul élés”, emlékezzünk mindennap arra, hogy „Istenbe vessük a horgonyt”: vigyük hozzá a terheinket, az embereket, a helyzeteket, bízzunk rá mindent! Ez az imádságnak az ereje, amely összeköti a mennyet és a földet, és amely lehetővé teszi Istennek, hogy belépjen a mi időnkbe.
A keresztény imádságnak nem az a célja, hogy egy kicsit magunkban, békében legyünk, vagy hogy egy kis belső összeszedettségre tegyünk szert; mi azért imádkozunk, hogy mindent Istenhez vigyünk, hogy rábízzuk a világot: az imádság közbenjárás. Nem nyugalomkeresés, hanem szeretet. Kérünk, keresünk, kopogtatunk (vö. Mt 7,7). Kockáztatunk, makacsul, kitartóan közbenjárunk egymásért Istennél (Vö. ApCsel 1,14). Közbenjárunk, belefáradás nélkül: ez az elsődleges feladatunk, mert az imádság az az erő, amely előreviszi a világot; ez a mi küldetésünk, olyan küldetés, amely egyszerre fáradságos és békét adó. Ez tehát a mi hatalmunk: nem felülkerekedés vagy erősebben kiabálás, e világ logikája szerint, hanem az imádság szelíd hatalmának gyakorlása, amellyel háborúkat is meg lehet állítani és el lehet érni a békét. Ahogyan Jézus közbenjár értünk mindig az Atyánál, úgy mi, az ő tanítványai se fáradjunk bele sose az imádkozásba, hogy közelebb vigyük a földet a mennyhez.
A közbenjárás után az evangéliumban egy másik kulcsszó is megjelenik, amely feltárja Jézus hatalmát: az evangéliumhirdetés. Az Úr elküldi övéit, hogy hirdessék az örömhírt, egyedül a Szentlélek hatalmával: „Menjetek, és tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19). Menjetek! Rendkívül bízik övéiben: Jézus bízik bennünk, jobban hisz bennünk, mint amennyire mi hiszünk magunkban! Gyarlóságaink ellenére küld minket; tudja, hogy sosem leszünk hibátlanok, és ha arra várunk, hogy jobbak legyünk, s majd akkor evangelizálunk, akkor sosem fogjuk azt elkezdeni.
Jézus szemében azonban fontos, hogy azonnal felülemelkedjünk egy nagy tökéletlenségen: a bezárkózáson. Mert az evangéliumot nem szabad elzárni és lepecsételni, mert Isten szeretete dinamikus, és el akar érni mindenkit. Az evangélium hirdetéséhez tehát el kell indulni, ki kell lépni magunkból. Az Úrral nem maradhatunk egy helyben, kényelemesen a magunk kis világában vagy a múlt utáni nosztalgikus emlékezésben; ővele tilos a megszerzett biztonságos keretek között ringatózni. A biztonság Jézus számára abban áll, hogy megy, bizalommal: ott tárul fel az ő ereje. Mert az Úr nem tartja nagyra a jómódot és kényelmet, hanem mindig kizökkenti az embert a maga kényelméből, és indulni készteti. Azt akarja, hogy kifelé tartó életet éljünk, mentesen attól a kísértéstől, hogy megelégedjünk, amikor jól érezzük magunkat és mindent ellenőrzésünk alatt tartunk.
„Menjetek” – nekünk is ezt mondja ma Jézus, aki a keresztségben mindannyiunknak megadta az evangéliumhirdetés hatalmát. Ezért az, hogy a világba megyünk az Úrral, a keresztény ember identitásához tartozik. Nemcsak a papok, a nővérek, a megszentelt személyek dolga: minden keresztény feladata, önazonosságunkhoz tartozik. Menni a világba az Úrral: ez a mi önazonosságunk! A keresztény nem egy helyben áll, hanem úton van: az Úrral mások felé. De a keresztény nem rövidtávfutó, aki esztelenül rohan, de nem is hódító, akinek előbb kell érkeznie a többinél. Egy zarándok, misszionárius, „reménykedő maratonfutó”: szelíden, de eltökélten halad előre; bizakodó, ugyanakkor tevékeny; leleményes, de mindig tapintatos; vállalkozó szellemű és nyitott; szorgalmas és együttérző. Ebben a stílusban járjuk a világ útjait!
Miként a kezdeti idők tanítványai számára, a mi evangéliumhirdetésünk helyei is a világ útjai: az Úr azt várja, hogy ma főleg ott ismerjék meg őt az emberek. Miként a kezdeti időkben, azt szeretné, hogy az evangéliumot ne a saját erőnkkel, hanem az ő erejével hirdessük: nem a világ erejével, hanem az örvendező tanúságtétel tündöklő és szelíd erejével. És ez sürgető feladat, testvéreim! Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy ne ragadjunk le mellékes kérdéseknél, hanem teljes erőnkkel sürgető küldetésünknek szenteljük magunkat! Hagyjuk másokra a pletykálást és a csak magukat meghalló emberek látszólagos vitáit; dolgozzunk konkrétan a közjóért és a békéért; merjünk bátran kockáztatni azzal a meggyőződéssel, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni (vö. ApCsel 20,35). A feltámadt és élő Úr, aki mindig közbenjár értünk, adjon nekünk erőt az elinduláshoz és bátorságot az előrehaladáshoz!
Fordította: Tőzsér Endre SP
