„Szervusz, Tamás! — Szervusz, Géza!” — köszöntötte egymást az író és a zeneszerző harminckilenc éven át. A Cseh Tamás dallamaira készült titkos dalszövegektől a színházigazgatásig vezet Bereményi Géza útja — ezenkívül ír forgatókönyvet, prózát, és a filmes világ is jegyzi nevét. Magányos és közösségi, vándor és hazáját meglelt sokoldalú alkotó. Bereményi Gézával az idén hetven éve született Cseh Tamásról, kettejük életútjáról, külön világáról — Antoine-ról és Désiréről beszélgettünk…
— Antoine, Désiré nem tudom, hogyan születtek, egyszer csak ott voltak. A prozódia hívta elő a neveket. Désiré eredete talán, hogy Kosztolányi Dezső egyik beceneve volt, és akkoriban nagyon szerettem Kosztolányit. Komoly forrásvidéke van minden sornak, melyek önkéntelenül születnek. És persze ezekben a figurákban félig én vagyok, félig Tamás, félig a barátaink, a társaság, akikkel együtt voltunk.
Hogyan lett több „félig”-ből egész?
— 1970 végén ismerkedtem meg Cseh Tamással, mindketten huszonévesek voltunk. Én akkoriban prózaíró — egy novelláskötetem jelent meg —, ő pedig rajztanár, aki szabadidejében indiánt játszott a Bakonyban. A következő évben aztán az összes alkotói műfaj ellátogatott hozzám. Akkor kezdtem el dalszövegeket készíteni Tamásnak, ezenkívül színdarabot, filmforgatókönyvet és prózát is írtam. Ebben az évben dőlt el, hogy e négy műfajban fogok dolgozni. Mivel mindegyiknek más az ideális formája — illetve különböző hozzáállást igényelnek —, hozzászoktam, hogy váltogassam a viszonyulásomat. Mindeközben ugyanaz az ember maradtam, így az sem okozott megrázkódtatást, hogy titkos dalszövegíróból színházigazgató lettem.
A négy közül persze a dalszövegírással van a legegyszerűbb dolgom: abba a legkönnyebb belemerülni, és abból a legkönnyebb kikerülni is. Ezt bármi mással lehet párhuzamosan művelni, nem lehetek olyan fáradt vagy elfoglalt, hogy ne tudjak időt szakítani rá. Aki már készített filmet, az tudja, hogy forgatás közben lehetetlen másra figyelni — nekem mégis többször is sikerült forgatási szünetben dalszöveget faragnom… Felüdülés volt.
Cseh Tamás személye is ihletője volt a szövegeinek?
— Mivel másnak is írtam dalszöveget, ezért tudom, hogy igen. Nem mindegy, hogy kinek készül a dal, vagyis a dalszöveg. Nemcsak a zene, hanem a másik személye, jelenléte ihlette a szövegeket.
Mondják, hogy az író külön világot teremt a világban. Hogyan „termett” Cseh Tamás és Bereményi Géza világa?
— Úgy történt, hogy Tamás megmutatott egy dallamot, én pedig szöveget írtam rá. A Tamás egyik tanárától kölcsönkapott lakásban találkoztunk, ott készült az első szöveg, melyet aztán ő elénekelt. Akkor hallottam először énekelni. Hobbiból énekelt, társaságban, leginkább angolul. Abban az időben albérletben laktam, ami nem volt jó, így megbeszéltük, hogy odaköltözöm a kölcsönlakásba. Ezután naponta írtunk dalokat, olykor kettőt is. Így kezdődött a Cseh Tamás — Bereményi Géza külön világ. Másfél évig laktunk együtt. Közben kiderült, hogy sok a közös ismerősünk, éppen csak egymást nem ismertük azelőtt. Akkoriban ez is külön világnak számított: budapesti, intellektuális csavargók világa, mai szóval hívhatjuk őket „underground filmművészeknek”. Később is rendszeresen öszszejártunk, amikor már nem laktunk együtt, és dalokat írtunk. Érdekes, hogy amúgy másféle emberekkel barátkoztunk. S még valami, ami ugyancsak hozzátartozik a külön világunkhoz. Akik szeretik a dalainkat, mind ugyanúgy felelnek a kérésre, hogy miért. A lányok azt mondták, hogy egy fiú, a fiúk pedig azt, hogy egy lány kedveltette meg velük ezeket a dalokat. És ugyanazt a felismerést váltotta ki belőlük, amikor először hallották: „Ez én vagyok, ez hozzám szól, ezt énekelhetném én is.” A dal személyesen szólítja meg a hallgatóságát. Persze ha olyan a szövege. Is…
Ezek a dalok nem csak az adott korszak csavargóiról, az akkori társadalomról szólnak. A sajátos előadói stílusnak is köszönhetően felidézik Balassit, Tinódit, de Mándyt, Kosztolányit vagy akár Ottlikot is…
— Szeretem ezeket az írókat. Mind külön világ, de van bennük valami közös. Talán az, hogy nagyon „magyarországi írók”. Annak ellenére, hogy nem sűrűn használják a magyar szót.
A szót, hogy magyar, nem. De játékot, utazást, várost, pályaudvart, tereket, utcákat, különféle hangulatok leírását annál inkább.
— Igen. Ha a költőket nézzük, Balassi például kifejezetten dalszövegeket írt. Minden verséhez odaírta, hogy „ad notam”, jelezve, hogy a kor melyik divatos dallamára készült. Arany János ismert, régi angol dallamra írta a A walesi bárdokat. Weöres Sándor azt írja A vers születése című disszertációjában, hogy a költőben először a ritmus születik meg, ahhoz jönnek aztán a szavak.
Tudta, hogy kettejük együttműködése maradandó lesz?
— Nem. Én valami titkos dolgot szerettem volna, nem is akartam nyilvánosságot. Tamás vágyott szerepelni. Évekig csak szűk társaságban hangzottak el a dalaink, mert húztam az időt.
Az asztalfióknak írt dalokat?
— Tartottam a cenzúrától, illetve azt gondoltam, hogy Tamás idegeinek is ártani fog.
Beigazolódtak a félelmei?
— Végül nem. Sikerült a művek megjelenését addig elodázni, mire már több tucat elkészült belőlük. Amikor elérkezett a megfelelő pillanat, mi már készen álltunk, teljes fegyverzetben. Úgyhogy Tamásnak igaza volt, amikor a nyilvánosság elé akart lépni a dalokkal, nekem meg igazam volt, hogy húztam az időt.
Antoine, Désiré és a többi figura: félig Ön, félig Tamás, félig a társaság, akikkel összejártak. Vannak ma ilyen alkotó, gondolkodó, baráti közösségek?
— Egész biztosan, én is tagja vagyok kettőnek. Szüksége van az embernek társaságra, akinek pedig nincs, arra az jellemző. Úgyhogy kétféle ember van.
Aki kibírja társaság nélkül, és aki nem?
— Igen. De közösség mindig volt, van és lesz is.
Ezek szerint nem látja válságosnak a mai közösségi létet?
— Most valóban nehezebb közösségre lelni és benne megmaradni. De aki akar, az talál barátokat, talál közösséget. Azt megszólítják, és ő is meg tud szólítani másokat.
Több helyen említi, hogy a szülei „szökésben voltak”, amikor Ön a világra érkezett. Édesanyja a Teleki téri kereskedőcsaládból, édesapja pedig a katonaságtól. Megmaradt az életében ez a „szökevényidentitás”?
— Nemcsak műfajokat, hanem lakásokat is váltogattam. Hatéves koromig egy helyen éltem, de miután elkezdtem az iskolát, évente cserélték a szüleim a lakásokat, így az intézményeimet is.
Könnyebb így túlélni? Alkotni?
— Jó a túléléshez. Ha válságba kerül az egyik műfaj, válthatok a másikra. A „szökevénylét” valóban kísér.
Jézus újságot olvas című novelláját nevezhetjük a túlélés történetének…
— Igen, ez megtörtént az életemben. Túléltem a diftériát. Szerepel a novellában egy idős asszony, akinek a mintája az én mélyen vallásos nagyanyám. ő jelenítette meg nekem Jézust, ő mesélt róla és tanított meg az Újszövetségre. Nagyanyám vallotta, hogy háromféle ember van: akinek Isten léte természetes, beszélgethet vele, érzi a jelenlétét; a második típus számára nincs Isten, mert nem látja sehol; a harmadik kereső.
Mit őriz Cseh Tamásból?
— A dalainkat. Az igazság énekelve a legjobb. Ha ketten létrehoznak valamit, akkor az előbb-utóbb értelmet ad az együttlétüknek. Schopenhauer szerint ha egy férfi és egy nő összenéz, akkor a túlvilágon megmozdul egy kis lélek, mely a világra akar jönni. Valahogy ilyen az együttműködés az alkotásban. Tamás jelenti a fiatalságot, azaz konzerváltuk egymást. ő érzékeny, sebezhető, magányos alkat volt, ezzel együtt akart a közönség elé állni, vágyott rá, hogy megmutassa magát. Én egyedüli gyereknek születtem, aztán kollégista lettem Pápán. Világéletemben váltogattam a magányos és a közösségi életformát. Ez az én kalandom. Az íráshoz magány kell, a színházhoz kimunkált együttműködés. A filmforgatáshoz pedig mérhetetlen közösségi érzék.
Tamásról úgy beszél, mint aki „meglelte hazáját”. Ön is?
— Fellengzősen hangozhat, de nekem a magyar kultúra a hazám. Beszéltünk Balassi Bálintról, vele például személyes a viszonyom. Furcsa, bolondnak tűnő költő, aki folyton várkapitány akart lenni. De sosem sikerült neki. Szeretem Balassit, s úgy érzem, értem is…
Írtam egy verset, egy dalszöveget, amelynek nincs dallama. Tamás augusztusban halt meg három és fél évvel ezelőtt, ez a következő év januárjában készült, Zalaegerszegen. Éjjel mentem az utcán, és a lépéseim ritmusára írtam meg.
***
Bereményi Géza
A túlélő dala
Amióta elmentél, éppen január van,
Én itt vagyok betűzve az éppen januárban.
Amióta elmentél csupa kicsi most van,
Fel és alá loholok rácsok menti mostban.
Loholok és lihegek, nem több vagyok ennél,
Sorrácsok közt iszkoló, mióta elmentél.
Amióta elmentél bágyadt kenyérharc van,
Vadászcsoport vagyunk mind foltos barlangrajzban.
Még mielőtt elmentél, az igazság veszély volt,
Mára már észrevétlen, kicsike szégyenfolt.
Nem és nem megyek én el, ezt még végignézem,
Amíg nincsen ez a vész egész végig készen.
Ajánlás:
Jó Január Hercege, én ezt azért írtam,
Értesülése legyen, annak, aki kint van.
Jó Január Hercege, ezt azért is írtam,
Megnyugvása hogy legyen, annak, ami bent van.
