Krisztus húsvétja óta az idő az üdvösség művéé. Minden idő, vagyis az idő mennyiségi összessége és minőségi teljessége „összefolyik az ő kezében”: „övé az idő és övé az örökkévalóság” – ahogyan a húsvét éjszakai tűzszentelésben hirdeti az egyház. Az idő Istené. Neki, az idő feletti, örök Úrnak van ideje, sőt, csak neki van ideje. Az embernek nincs, hiszen időnk véges, elfogy, s ami időnk volt, azt sem birtokolhattuk: az Úr döntötte el, mikor lépjünk az időbe (fogantatásunk), és ő dönt a végpontról is (halálunk).
De mi lesz velem ebben a fogyó időben? A liturgia segít üdvözülnöm az elmúló időmben, vagyis azzá lennem, akivé az Atya mindig is akart engem, amiért a létem és az üdvösségem akarta. Az idő a kegyelem tere: a jelen pillanatban talán vétkeztem, ám egy pillanattal később beláthatom a bűnömet, s a következő pillanatban megbánhatom azt. Az idő: kegyelem. Ajándék a megtérésre, de a szeretetre is. Az időben állandó szeretetet hívjuk állhatatosságnak, mert az állhatatosság a múló, sőt elfogyó időt átjáró fogyhatatlan szeretet („a szeretet sohasem múlik el” – 1Kor 13,8). Az idő tehát „Istennek dolgozik” (ezért a szentek „mindig ráértek szeretni”). S hogy ezt elhiggyük, maga a liturgia időbelisége és egyben időfelettisége győzköd bennünket minden ünneplésben.
