„Az aktuális világnak, a maga sokrétű és nyomasztó fogyasztási kínálatával az a nagy veszélye, hogy egyénközpontú szomorúsághoz vezet, amely az elkényelmesedett és fösvény szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből, az elszigetelt lelkiismeretből fakad” (EG 2). Ez a kísértés próbára teszi a keresztényeket is, nem csupán a külvilágot: „Sokan beleesnek [ebbe a veszélybe], és sértődött, elégedetlen, élettelen személyekké válnak” (uo.). Szinte magunk előtt látjuk az önmagával elégedett, de a külvilágot szüntelenül kritizáló katolicizmust, amely a Bibliából igyekszik ideológiát gyártani önnön felsőbbrendűségéhez. Feltűnnek szemeink előtt a keresztények, akiknek folyton bajuk van a többiekkel, de önmagukat, a saját családjukat, a saját plébániájukat, csoportjukat, lelkiségüket, közösségüket paradicsomkertnek látják. Ez az a hit, az a moralizáló kereszténység, amely elől menekül minden élő, mert magabiztossága mögött megérzi azt az élettelenséget, amelyről a pápa ír. Se új, se régi evangelizáció nem bontakozhat ki úgy, ha a keresztények nem válnak az élet, az öröm, a szabadság vonzó tanúivá az egész társadalom előtt.
Ehhez azonban megújulásra van szükség, méghozzá olyanra, amely nem adminisztratív jellegű. A puszta strukturális reform (bizottságok, intézmények átszabása, alapítása) nem segít az élettelenség és örömtelenség helyzetein, inkább csak elmélyíti azokat. Ferenc pápa megjelöli a kiindulási pontot: „Meghívok minden keresztényt arra, akármilyen helyen és helyzetben van is, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalább döntsön úgy, hogy megengedi: Jézus találkozzon vele, és keresse őt szüntelenül mindennap” (EG 3). Ez a találkozás a szíve a keresztény létezésnek. Szíven üt az alázat, amellyel a 2012-es szinódusnak, a világ püspökeinek tapasztalatai alapján a pápa fogalmaz: kéri a keresztényeket, hogy akarjanak személyessé válni az istenkapcsolatukban, vagy legalább engedjék meg Istennek, hogy közeledjen feléjük! Az egyház által elénk tartott hit-tükör prófétai kritikája ez.
Itt jutunk el a lényegig: ha valaki végre személyessé válik a hitében, azt öröm tölti el. Nem csak az ima pillanataiban! „Isten, a mi Atyánk szeretetteljes meghívására a hétköznapi élet kicsi dolgai közepette megélt öröm a válasz” (EG 4). Az öröm mint válasz, az öröm mint el- és befogadás – a kereszténység leghitelesebb arca. Ha ez kiteljesedik bennünk, átalakulunk. „Csakis az Isten szeretetével való, boldog barátsággá átalakuló találkozásnak – vagy újra találkozásnak – köszönhetően szakadunk el elszigetelt lelkiismeretünktől és önmagunkba zártságunktól. Akkor jutunk el a teljességgel emberi létre, amikor már többek vagyunk, mint emberiek… (…) …ha valaki befogadta ezt a szeretetet, amely újra értelmet ad életének, hogyan is zárhatná magába a vágyat, hogy közölje azt másokkal?” (EG 8)
