Rojkovich Bernadette elnököt, a Budai Irgalmas rendi Kórház osztályvezető főorvosát kérdeztük. „Zűrzavart okoz, hogy sokak fejében nincsenek tisztázva a fogalmak” – fejti ki Rojkovich Bernadette. Az eutanázia a beteg életének szándékos kioltása vagy a halál időpontjának siettetése orvosi ténykedéssel vagy mulasztással, a beteg – esetleg a hozzátartozó – kérésére. Ennek alapján beszélhetünk aktív és passzív eutanáziáról. Az előbbi azt jelenti, hogy az orvos szándékosan tesz olyat, amivel a természetesnél korábbi halált idéz elő. Az utóbbinak pedig az a lényege, hogy az orvos nem tesz meg valamit, amit ha megtenne, a beteget megmenthetné. Passzív eutanázia például, ha egy cukorbetegnek nem adják be az inzulint. Létezik továbbá a túlbuzgó gyógyítás, avagy terápiás túlbuzgóság is, amelynek elutasítása korántsem egyenlő a passzív eutanáziával. A túlbuzgó gyógyítás kerülésekor ugyanis nem végeznek el olyan beavatkozásokat, melyek teljesen értelmetlenek lennének, nem javítanák, sőt inkább rontanák a beteg állapotát. Így például ha egy haldokló gyomorfájásra panaszkodik, nem végeznek gyomortükrözést, hogy megnézzék, mi okozza a panaszokat.
„Előbb-utóbb elérkezünk arra a pontra, amikor azt mondjuk, a beteg meg fog halni, bármit teszünk is – mondja a doktornő. – Ilyenkor megfordul a sorsa, látjuk, hogy az élettől a halál felé tart. Eljön az idő, amikor el kell engedni. S ez esetben nem szabad értelmetlen beavatkozásokat végezni – folytatja. – Segítségére vagyunk a haldoklónak, de nem okozzuk, nem siettetjük a halálát, hanem egyszerűen elfogadjuk: nem tudunk többet tenni.” Nemrég egy nyolcvankét éves asszony halt meg a kórházban. Eleinte úgy tűnt, valamennyire rendbe jöhet. Agyvérzése után járni ugyan nem fog tudni, gondolták, de tolószékben talán még élhet. Három hónapon át ápolták, tornáztatták, gyógyszerekkel kezelték, és valóban jobban is lett. Egyszer azonban átbillent a mérleg, mindenkinek feltűnt, hogy a néni a halál útjára lépett. Csillapították a lázát, próbálták enyhíteni a szenvedését. Ugyanakkor nem végeztek rajta semmiféle felesleges beavatkozást, amely másnál talán életmentő lehetett volna, ám az ő életét nem hosszabbította volna meg, sőt esetleg további fájdalmakat okozott volna neki.
Minden haldoklónak joga van fájdalmának tompítására, testi és esetleg lelki szenvedésének könnyítésére, gondos ápolásra, családja segítségére. Ahhoz viszont nincs, hogy megfossza magát az élettől. Az élet jogáról való lemondás ugyanis nem tartozik az önrendelkezési jog körébe. Egy holland felmérés szerint a legtöbben nem is azért kérnék az eutanáziát, hogy ne szenvedjenek, hanem mert félnek az egyedülléttől, attól, hogy nincs mellettük senki, s ha mégis, akkor nem szeretnének a terhére lenni. „El kellene gondolkodnunk azon, miért nem tudjuk megadni a másiknak, amire szüksége lenne – véli Rojkovich Bernadette. – Meglehet, hogy a haldoklónak vannak még feladatai: lezáratlan kapcsolatok, búcsúzás másoktól. S ha elvesszük az életét, olyasmitől fosztjuk meg, amit csak szenvedés árán tud megtapasztalni. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor nemcsak a haldokló, de a hozzátartozó is sokat tanulhat, s alapvetően változhat meg a halálhoz való viszonya.” A doktornő szerint élhetetlen társadalomhoz vezet, ha egy fiatal azt látja, hogy az eutanáziával bárki könnyedén eldobhatja az életét. A halál útján való megfelelő segítéssel viszont sokaknak példát adhatunk. „Kezdő orvosként magam is féltem a haláltól, s azon tanakodtam, vajon miattam halt-e meg a beteg, én csináltam-e rosszul valamit – meséli. – Mindennap döntést kell hozni, hogy mit teszünk a beteggel, és mit nem. Nagy felelősség kimondani, hogy már nincs mit tenni, de alapvetően mindig az életet kell védeni, s végül tudni, mikor kell elengedni a másikat.”
