Az eucharisztikus kongresszusra készülve

Az úrnapi szentmise Alleluja tétele a Caro mea: „Az én testem valóban étel és vérem valóban ital: aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne” (Jn 6,56.57). Míg a bevonulási ének a sátoros ünnep szövegeivel áll kapcsolatban, addig az alleluja már a pászka ünnepére utal (Jn 6,4). Az evangélium felolvasását megelőző válaszos ujjongás szövege János evangéliumának azon szakasza, amely egy nagyobb egység része (Jn 5,1–10,42), s amelyben az evangélium szerkesztője következetesen bizonyítja, hogy Jézus Istentől van. A kiválasztott szakasz Jézus galileai, pontosabban kafarnaumi beszédének része, amelyet megelőz a kenyérszaporítás és Jézus vízen járásának elbeszélése. Miközben zajlik a vita Jézus származásáról, az Úr sokkal mélyebbre evez beszédében: önmagát mint az (áldozatul adott) élet kenyerét összekapcsolja a feltámadás témájával, az esz­kato­lógia nyelvezetét alkalmazva. Jézus úgy lép fel, mint második Mózes, aki az élet pusztájában újra és újra eledelt ad a vándorló népnek (Jn 6,5–15), de az eledel valójában a fürjek húsával (Kiv 16,12) és a mannával jelképezett hús-vér emberi valóság. Ahogyan a Mózes által adott hús és kenyér táplálta a vándorló népet, úgy Jézus önmagát adva táplálja azt, aki ételként és italként veszi őt magához, s létrejön egy kölcsönös immanencia: „Enni azt az ételt, és inni azt az italt tehát azt jelenti, hogy Krisztusban maradni, és őt mint bennünk maradót bírni” (Szent Ágoston, In Ioannem XXVI. 18.). Mind a Graduale, mind az Alleluja VII. mó­dus­ban álló tételek, amelyek a római szertartásrendben, szövegben és dallami hangvételben szorosan kapcsolódnak egymáshoz (Zsolt 145,15–16 és Jn 6,56–57).