Ó, üdvösséges áldozat, aki ég ajtaját kitárod, ellenséges hadak szorongatnak (minket), adj erőt, nyújts segítséget!
A Verbum supernum kezdetű himnusz ötödik versszaka az Eucharisztia misztériumának hatásait tárja elénk. Krisztus keresztáldozatának szentsége adja a kiengesztelődést és a hathatós védelmet a gonoszság erőivel szemben. Szent Tamás világosan megmutatja az Úr keresztáldozata – mint az újszövetség egyetlen áldozata – és a szentmiseáldozat kapcsolatát: az átváltoztatás (consecratio) során Krisztus üdvözítő áldozata valóságosan jelen lesz. Keresztáldozata, az Eucharisztia mint szentség és mint cselekmény szorosan összefüggenek, ám míg az utóbbi liturgikus, Istenhez forduló cselekmény, addig az előbbi a liturgikus közösség és az egyén megszentelését célozza meg. Mint cselekmény a szentmise ideigtartó, átmeneti; az Eucharisztia kenyere és bora a szentmise liturgiája közben áldozat, de maradandó jelként szentség. Ennyiben a skolasztikus teológus a szentmise során köztünk megjelenő, önmagát áldozatul adó Krisztusra gondol, aki megalapította az Újszövetséget, és ilyen módon van jelen őt ünneplő népe számára. Ezáltal megmutatkozik a kapcsolat az utolsó vacsora eseménye, a kereszthalál és a szentmise között, hiszen Jézus azért alapította a kenyér és a bor szentségi étkezését, hogy tanítványai, az ő titokzatos testének tagjai a jövőben együtt cselekedjék ezt az ő emlékezetére. Így érthetővé válik, hogy a szentmise áldozati értékkel (hatással) bír, amely áldozatnak hálaadó és engesztelő jellege van, minthogy az Úr keresztáldozata engesztelő áldozat volt. Ilyen értelemben a szentmise az Úr engesztelő keresztáldozatának megismétlése, megjelenítése. Ezért nyert világos megfogalmazást, hogy az Úr kereszthalálához képest a szentmisében vérontás nélküli, szentségi, misztikus áldozatról beszélünk, amelyben Krisztus, a Fő a tagjai önfelajánlását és áldozatos életét viszi az Atya elé, vagyis a szentmisén a megtestesülés eucharisztikus misztériumával találkozunk: titokzatos csere megy végbe.
Végül pedig az üdvösséges áldozat növeli bennünk a megszentelő kegyelmet: a szeretet természetfeletti erényét; és segít, éppen a Krisztussal való szorosabb kapcsolat révén, hogy mentesek legyünk a mindennapi, főként a halálos bűnöktől, gyakorolva az embertársaink iránti tevékeny szeretetet.
