Kérésükre fürjek jöttek, és mennyei kenyérrel lakatta jól őket. Megnyitotta a sziklát, és vizek fakadtak, folyók eredtek a sivatagban. Mert megemlékezett szent szaváról, amelyet szolgájához, Ábrahámhoz intézett. Kivezette népét ujjongásban, választottait vigasságban. Nekik adta a nemzetek országait, elfoglalták a népek tulajdonát, hogy megtartsák rendeleteit és kövessék törvényeit. Alleluja!
A 105. zsoltár 40–45. versei himnikus formában hálát adnak az Úrnak a pusztai vándorlás idején tanúsított gondviseléséért, amely a táplálék – így a fürjek és a manna –, valamint a vízfakasztás csodájában mutatkozott. „És történt este, hogy fürjek szálltak fel, és ellepték a tábort, reggel pedig harmat szállt a tábor köré. Miután elborította a föld színét, apró, mozsárban tört dologhoz hasonló valami lett látható a pusztán, olyan, mint a földre hullott dér. Amikor Izrael fiai meglátták, azt mondták egymásnak: »Man-hu?«, ami azt jelenti, hogy: »Mi ez?« Nem tudták ugyanis, hogy micsoda. Mózes pedig azt mondta nekik: »Ez az a kenyér, amelyet az Úr eledelül adott nektek.«” (Kiv 16,13–15) Valamint: „…és íme, én majd odaállok eléd a Hóreb sziklájára. Üss a sziklára, és víz fakad belőle, hogy ihasson a nép!« Úgy is cselekedett Mózes Izrael vénei előtt. Azt a helyet pedig elnevezte Masszának és Meríbának, Izrael fiainak perelése miatt, és azért, mert kísértették az Urat, mondván: »Köztünk van-e az Úr, vagy sem?«” (Kiv 17,6–7; Szám 20,7–13)
A pusztai vándorlás végéhez közeledve beteljesednek az Ábrahámnak tett ígéretek: „Tudd meg előre, hogy utódod idegenként olyan földön lesz, amely nem az övé. Szolgaságba vetik és sanyargatják őket négyszáz esztendeig. De a népet, amelynek szolgálni fognak, megítélem majd, s aztán kijönnek onnan nagy vagyonnal. Te azonban békességben térsz meg atyáidhoz…” (Ter 15,13b–15) Józsue vezetésével a nép bevonulhatott az atyáknak ígért földre (Józs 24,11–14). Az Ábrahámmal kötött szövetségtől kezdődően tapasztalható volt az Úr szoros, elkötelezett kapcsolata népével, de örök időkre élő ez a kapcsolat azokkal, akik a 25. zsoltár szavai szerint félik őt, megtartják parancsait (MTörv 6,1–3; 8,10–11; 10,12–13), barátaivá válnak. Ők öröklik a földet, ahol boldogságot élvez a lelkük (Zsolt 25,11–14). Az Úr az Ábrahámmal kötött szövetségi hűségére emlékezve táplálta népét kenyérrel. Ennek a szövetségi hűségnek teljessége a mennyei táplálék, a kenyér, amellyel vándorló népét táplálja: „Íme étke angyaloknak, / Kenyere lett vándoroknak, / eledele jó fiaknak, / ebnek adni nem való!” (Lauda Sion Salvatorem szekvencia)
Az úrnapi körmenet során a 105. zsoltár szavaival az Ábrahámnak tett ígéretek és szövetség szempontjából adunk hálát az Úrnak az eucharisztikus táplálékért, miközben megjelenítjük egyrészt a vándorló Ábrahámot, Izsákot, Jákobot; az Ígéret földje felé vándorló választott népet mi, akik az ígéretek örököseiként istenfélelemben és Istent dicsérve a mennyei Jeruzsálem felé törekszünk.
