Az eucharisztikus kongresszusra készülve

A korai szerzetesi szövegek komoly tanítást adnak számunkra arról, hogy az Eucharisztia vétele, a szentségi Jézussal való találkozás a kenyér és a bor színe alatt életünk origója, amelynek mindennapjainkat is érintő vonatkozásai vannak.
Az egyházi hagyománnyal összhangban az Eucharisztia vételét a közösség kiváltságos pillanatának tekintik: ez egyszerre ihleti a javak testvéri megosztását és a kölcsönös megbocsátásra való készséget. Hadd idézzünk egy apoftegmát, amely a maga tömörségével fejezi ezt ki: „Az egyik atya egyszer ezt mondta: három tiszteletre érdemes dolog van a szerzetesek számára, amelyhez félelemmel és lelki örömmel kell járulnunk: a szentségekben való részesedés, a testvérek asztala és az az edény, amelyben a testvérek lábát megmossák.”
Nagyon is sajátságos, egzisztenciális jelentést kapott itt a szentáldozás: a közösség legerőteljesebb megvalósulása és jele volt, párhuzamosan a közös asztallal. A lábmosás utolsó vacsorán megszentelt gesztusa az egymásnak nyújtott jézusi szolgálat szellemét kapcsolta az Eucharisztia ünnepléséhez.
Ezt erősíti a békecsók és a Miatyánk, melyek a napi áldozás rítusát kísérték. Ennek mondásakor elkötelezték magukat a kölcsönös megbocsátásra, amelyet az Eucharisztia közös vétele pecsételt meg, és az azt követő közös étkezés tett emberileg is érthetővé-élhetővé.
Járuljunk bátran a szentáldozáshoz, hogy az egymással vállalt közösségünk bátorítást kapjon, a kölcsönös megbocsátást megpecsételje, a szolgálat szellemét pedig erősítse.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.