Az ünnepek, a hétvégék elmúltával nem egyszerű „visszazsilipelni” a dolgos, olykor gondterhes hétköznapokba. Sokan panaszkodnak arra, hogy a napi rohanásban nem jut idő Istenre, a lelki életre. Pedig az élet forrásaira ilyenkor hatványozottan is szükségünk lenne. Jean Vanier írja A közösség című könyvében, hogy amikor nagyon sok munkája volt, az imádságra kétszer annyi időt fordított, mint egyébként.
A dolgos, önmaga fontosságának tudatában lévő embertől komoly döntést igényel, hogy időt szakítson valamire, valakire. Mégis fölszabadító elhinni, hogy amikor letesszük a munkát, valaki dolgozik helyettünk, s elintézetlen ügyeink nem a semmibe, hanem jó kezekbe hullanak, és bízni abban, hogy amire nem jutott időnk, az egyelőre úgy van rendjén, elintézetlenül.
Az ébredés után elolvasott evangélium, a napi szentmise, zsolozsma, a lefekvés előtti közös ima vagy az egyéni elcsendesedés, lelkiismeretvizsgálat, hálalista nem maguktól értetődők. Mégis épp ezek tudnak a legbiztosabban visszatéríteni bennünket oda, a Jóisten fókuszához, ahonnan a mindennapok centrifugája próbál kipörgetni bennünket. Döntsünk merészen az imádság mellett!
