„Amennyire bírod (képes vagy), annyira merjed: / mivel nagyobb minden dicséretnél / s dicsérni sem vagy elégséges.” Amilyen ünnepélyesen kezdődött a szekvencia, olyannyira szólít alázatra és a misztérium előtti hódolatra a második versszak. Míg az első szakaszban az Egyház feje, az Üdvözítő, vezér és pásztor fogalmak dominálnak, addig a másodikban az Egyháznak a Főhöz való viszonyát kifejező szavak emelkednek ki: bírni, merni, elégséges. A második versszak arra indít bennünket, hogy imádságunkban vezéreljen bennünket Szent Pál apostol tanítása: „Hasonlóképpen a Lélek is segítségünkre van erőtlenségünkben, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26). Másrészt az előzőből következik az, amit Lukács evangélistánál olvasunk: „A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: »Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!«” (Lk 18,13). Harmadsorban ismét Szent Pál levelének üzenete szól hozzánk: „Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tőlem; de ő azt mondta nekem: »Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé.« Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem” (2Kor 12,8–9). Az elsőben felismerjük, hogy a Lélek a közbenjárónk (ST III.q26.a1.3), akinek hatása révén imádkozni tudunk (Róm 8,15; Gal 4,6), és képesek vagyunk megtapasztalni Krisztus jelenlétét. A másodikban bűnbánó lelkületet tanulunk, felismerve a nagy áldozatot (Lk 23,44–48). A harmadikban megerősödünk abban, hogy bízhatunk Isten kegyelmében: egyrészt ha ezt Isten kinyilatkoztatja, másrészt tökéletlen tudásunk, harmadrészt pedig az Istenben való gyönyörködés révén (ST I–II.q112.a5c).
