Az allegóriát nemcsak az irodalom, hanem szinte minden művészeti ág, így a képzőművészet is sajátjának tudja. Különböző rovarok, csúszómászók virágcsendéleteken, koponyák, hangszerek, mind-mind a XVII. században divatossá vált vanitas-ábrázolások kellékei. Vanitas, azaz pontosabban vanitatum vanitas (annyit jelent: hiúságok hiúsága), a hagyomány szerint Salamon király szavaiként (Préd 1,2) az emberi mulandóságra utalnak. Jobbra megrettent, jobbját védekezően felemelő, baljában lantot tartó nőalak, mögötte szakállas férfi (az Idő) pipacsokkal, előtte asztalon kézírással teleírt lapok. Ez a flamand–francia Nicolas Régnier (1591–1667) vanitása, amelyet az esztergomi Keresztény Múzeum őriz. Régnier 1610 körül ment Rómába, és ott Vincenzo Giustiniani szolgálatába állt. Ez utóbbi Caravaggio barátja és egyben festményeinek gyűjtője volt, illetve minden Caravaggio-követő védelmezője. Például Bartolomeo Manfredié is, akinek hatása alá került festőnk. Régnier később Velencébe települt át, ahol festőtársával, Johann Lissszel dolgozott együtt. Ebben az időszakban keletkezhetett az esztergomi festmény: a fények, a színek kezelése Caravaggióra, ugyanakkor a drapéria leginkább Liss ismeretére utal. Régnier még többször megfestette ezt a témát. Astuttgarti Staatsgalerie változatán a színek és az árnyékok kezelése, a hajviselet, a csendéletrészlet az esztergomi vászon analógiájaként jelenik meg. Az Idő rubensi arca festőnk egyik római korszakában készített Bacchus-alakjáról származott át. Régnier halála után úgy húsz évvel készült ugyancsak Velencében Gregorio Lazzarini (1665–1730) Caritast ábrázoló vászna. Az allegorikus nőalak természeti háttér előtt ül, három puttó társaságában, amelyek közül az egyik az ölében alszik. Bal keblét a baloldalt álló puttónak kínálja fel. A szoptatás a Caritas romana eleme, ahol egy fiatal nő egy idősebb férfit táplál keblének tejével. A történet eredete a római korra nyúlik vissza, amikor egy idős férfit étlen-szomjan börtönbe vetettek, és csak azt engedték meg, hogy lánya időnként meglátogassa. A leány pedig apját a fent leírt módon mentette meg az éh- és szomjhaláltól.
