Az értelmezés igazi látóhatára…

A napok haladtával egyre árnyaltabban rajzolódott ki a kép a szinódus központi témájáról. Az Isten Igéje a szó legteljesebb értelmében maga Jézus Krisztus. Ő az Ige, aki „testté lett és köztünk lakott”. Felületes dolog volna tehát Isten Igéjét minden további nélkül egyetlen könyvvel azonosítani, még ha ez a könyv maga a Biblia is. Viszont Krisztus személye, műve, tanítása az apostoli hagyományban maradt ránk, melynek kiemelkedő dokumentuma a Szentírás. Méltán mondjuk tehát a szentmisében az olvasmány után, hogy „ez az Isten igéje”. De a szent könyv keresztény fogalma, az ószövetségi könyvek tiszteletének módja és az, hogy mely könyveket tekintünk az ószövetségi Szentírás részének, már az apostoli hagyomány kifejeződése, mely Jézus Krisztus személyéig nyúlik vissza. Ő maga felolvasásra jelentkezett a zsinagógában, feltámadása után pedig megvilágította az emmauszi tanítványoknak az Írások értelmét. Nem mulasztják el az apostolok és az evangélisták sem hangsúlyozni, hogy Jézus életének, halálának, feltámadásának nagy eseményeivel és titokzatos részleteivel „beteljesedett az Írás”. A Szentlélekben értették meg az első keresztények az ószövetségi Írások mélyebb értelmét. Ugyanabban a Lélekben kell olvasnunk nekünk is a Bibliát, amelyben – vagy pontosabban: akiben – íródott, illetve akinek a fényénél az első keresztények megértették. Krisztusra irányul tehát minden. Ő az értelmezés igazi látóhatára.

De Krisztus művét és személyét hordozza az apostoli hagyomány teljes gazdagsága: a liturgikus, a hittani, a fegyelmi, az erkölcsi hagyomány is. Így hát a Katolikus Egyház Katekizmusa is Isten Igéjének jól áttekinthető foglalata, nem csupán azért, mert alapvetően és főként magára a Szentírásra támaszkodik, hanem azért is, mert benne az egyházban élő Krisztus szól hozzánk a Szent Hagyomány útján, és az ő küldetését folytató Tanítóhivatal vezetésével. Nem korlát tehát az egyházi Tanítóhivatal, hanem Isten Igéjének megismerésében hiteles segítőnk. Mintegy látható bemutatása volt ennek az igazságnak, hogy a Szentatya gyakran személyesen is részt vett a tanácskozáson. De amikor nem volt jelen, akkor is újra és újra visszaköszönt a felszólalásokban az ő tanítása a kánoni egzegézisről, arról, hogyan kell a Bibliát egyrészt a történeti kritika módszerének felhasználásával, másrészt a természetfeletti valóság dimenziójában, Isten szavaként olvasni. Hiszen magának a történelemnek is van természetfeletti kiterjedése. Ezért is beszélünk az üdvösség történetéről. Fel kell használnunk tehát a történeti kritika értékes eredményeit, de a Lélekben kell olvasnunk a Bibliát. Vagyis minden helyes megértés feltétele, hogy az egész Szentírás összefüggésében nézzük a szöveget, szem előtt tartva az egyház élő hagyományát és mai katolikus közösségét. Ha e két módszer egységére ügyelünk, nem esünk sem a fundamentalizmus csapdájába, sem abba a hibába, hogy csupán a múlt könyveit lássuk a Bibliában, melyeknek pusztán irodalomtörténeti jelentőségük van, de az életünket nem érintik. A tudományos exegézis és a lelki szentírásolvasás, a lectio divina nem szakadhat el egymástól.

Az imádkozó bibliaolvasás nem olyan programpont az életünkben, ami a könyv becsukásával lezáródik. Ha találkoztunk Krisztussal, magával Isten Igéjével, akkor ez kihat az életünkre, ebből a szeretet cselekedetei fakadnak. A segítő szeretet és a Krisztus személyére koncentráló misztikus megragadottság egész énünk válasza Isten szavára.