Ennek felismerése alázatra intheti s egy igazabb hithez vezetheti közelebb a nem mindent tudó embert. Tudomány és hit viszonyáról, határterületeiről gondolkodnak együtt neves szakemberek a harmadik Manréza-szimpóziumon Dobogókőn. Az első ilyen alkalmat 2004-ben rendezték meg a tavaly elhunyt neves magyar jezsuita szerzetes és csillagász, Teres Ágoston kezdeményezésére. Róla is megemlékeznek az idei konferencián – mondta az egyik szervező és előadó, Nemesszeghy Ervin jezsuita, akit szakterülete néhány kérdéséről, a természettudomány és a filozófia, illetve a vallás viszonyáról kérdeztünk.
– A XX. század kultúrtörténetének egyik legérdekesebb fordulata, hogy a korábbinál nyíltabb és őszintébb párbeszéd kezdődött a teológia és a természettudomány művelői között. A század elején a természettudomány még igen erős materialista hatás alatt állt. Innen jutottunk el oda, hogy II. János Pál pápa a Fides et ratio című enciklikájában már kifejezte csodálatát amiatt, hogy mennyi mindent elért a tudomány. Bátorította a tudósokat, hogy folytassák fáradozásaikat, mert az emberiség nagyrészt a tudománynak és eredményei technikai alkalmazásának köszönheti haladását. Ugyanakkor arra kérte a tudomány képviselőit, hogy maradjanak meg abban a bölcsességben, melyben a tudomány és a technika gyümölcsei kapcsolódnak a filozófiai és etikai értékekhez, amelyek az emberi személy jellegzetes és elveszíthetetlen sajátságai. Óriási változás ez ahhoz a korábban uralkodó szemlélethez képest, mely szerint a filozófia és a teológia nem is közelíthet a tudományhoz. A dobogókői konferencián tartandó előadásomban azt szeretném kimutatni, hogyan cáfolódott meg a tudomány haladása folytán a logikai pozitivizmus, amely a természettudományos módszerrel meg nem ismerhető igazságokat jelentés nélkülinek tartotta. Emellett megemlítem azt az alapvető különbséget is, amely a XX. században kifejlődő atomfizika feltevései nyomán feltáruló, illetve a klasszikus, Newton-féle, ma már meghaladott világkép között mutatkozik meg. Karl Popperről is beszélek majd, aki megcáfolta a logikai pozitivizmust, azután Thomas Khunról, aki a tudományos életben előforduló nagyon erős, radikális változásokat – az általa bevezetett fogalommal élve: paradigmaváltásokat – igyekezett megmagyarázni. Ezenkívül hivatkozom Polányi Mihály elgondolására is, aki hosszas tanulmányozás után kimutatta, hogy mivel a természettudósok ismeretei személyes cselekvésből származnak, a kutatás a személyes felelősséget is magában hordja. Tehát nem lehet azt mondani, hogy a tudósok csak megfigyelik a világot, fölfedezik törvényszerűségeit, de az már nem az ő dolguk, hogy mások azokat hogyan alkalmazzák. Ez korábban ugyanis nagyon népszerű vélemény volt. Polányi megfogalmazza, hogy az etikai megfontolások nem idegenek a tudományos tevékenység világától, hanem annak részei és természetes következményei.
II. János Pál pápa és mostani utódja is többször megfogalmazta, hogy tudatosítanunk kell magunkban: csak azért, mert valami a tudomány fejlődése nyomán technikailag kivitelezhető, még nem biztos, hogy erkölcsileg megengedhető. De vajon elég érett-e az emberiség, hogy a féktelen tempóban zajló tudományos-technikai haladással morálisan lépést tartson?
– Az egyén életében is a fejlődés maga kényszeríti rá az embert, hogy próbáljon felelős döntéseket hozni. Ennek elsajátítása leginkább a kamaszkorra jellemző, amikor a gyermek már nem fogadja el a szülők elveit, hanem ki akarja próbálni, hogy az ő gondolatai jók-e vagy rosszak. Ez természetes folyamat. S tudjuk azt is, hogy nagyon kockázatos időszak, melynek során megfelelő nevelői eszközökre és ugyanakkor a szabadság megadására van szükség a szülők részéről.
Képletesen szólva azt mondhatjuk tehát, hogy az emberiség a kamaszkorát éli?
– Jó a hasonlat. Az emberiség fejlődése során rengeteg értékes tulajdonságot sajátított el, olyanokat is, amelyekre már nem is gondolunk, de ezek beleivódtak a társadalomba, ugyanakkor persze nagyon sok visszaélést is tapasztalhatunk. Optimista vagyok ezen a téren, de nem naiv derűlátással, hiszen a tudomány fejlődése a rossz csíráját is mindig magával hozza. Résen kell lenni, mert egész világunkat könnyen leronthatjuk.
Azelőtt sohasem történt meg, hogy globálisan érzékeljük a világ problémáit. Korábban is voltak krízisek, de napjainkban arra a pontra értünk, amikor az egész emberiség léte van kritikus helyzetben. A keresztény vagy nyugati kultúra nagyon individualista volt eddig. Rendkívül fontos persze, hogy az emberi személy megkapja az őt megillető jogokat, de ezeket – ütközésük esetén – ki is lehet játszani egymás ellen. Érdemes odafigyelni az egyház szavára, amikor például a közjóra hívja fel a figyelmet, egy igazságosabb világ érdekében. És ennek fontosságát a tudomány is alátámasztja. Összefogásra van szükség, amit például Teilhard de Chardin jezsuita megérzett, és már előre próbált szólni róla. Az ő szintézise szűk értelemben véve nem természettudomány vagy teológia, hanem vallomás arról, hogy a világ története fejlődési folyamat, amely egy személyes valóságban csúcsosodik ki. E személyes valóság beteljesedése az ómega-pont, vagyis a kozmikus Krisztus, hagyományos kifejezéssel Krisztus misztikus testének megvalósulása a földön. Ez nem a vak véletlen játéka, hanem célirányos folyamat. Mi persze nem foghatjuk fel teljes egészében, mert a valóságnak csak egy kis részét látjuk. Ugyanakkor valamilyen formában az egész emberi lét értelmet kap általa, hiszen nemcsak az intellektusunkhoz szól, hanem az egész emberhez, az akaratához és érzelmeihez is. Nagyon sokakat megihletett Teilhard de Chardin szintézise, amellyel ő a tudományos világkép és a hit világa között igyekezett hidat verni.
Napjainkban tehát a teológiai és filozófiai megismerés, így az etika és az erkölcs szempontjai, köztük az ember felelőssége a tudományos élet területén is nagyobb mértékben érvényesülhetnek, hiszen a természettudományos alapú gondolkodás kirekesztő egyeduralmának ideje már lejárt.
– A természettudományos gondolkodás kizárólagosságának tarthatatlanságát maga a természettudomány kezdte bizonyítani. Werner Heisenberg kutatásokon alapuló határozatlansági elve mondja ki, hogy még elméletileg sem lehet biztos megállapításokat tenni a fizikai világban végbemenő történésekkel kapcsolatban – márpedig a természettudósok így képzelték a XIX. és a XX. század fordulóján. A gyakorlatban persze mindig lehet csökkenteni a bizonytalanság mértékét. Nagyon sokáig tartott, míg a tudósok elfogadták e felismerést. Tudjuk: Albert Einstein is abban reménykedett, hogy egy másik nagy elmélet elfoglalja majd a határozatlanság helyét. Ma már szinte egészen biztos, hogy ez nem fog bekövetkezni. Meg kell elégednünk azzal, hogy a természettudomány véges és töredékes, ahogy akármely más tudomány is. Nem foglalhat magába mindent. Ezt a teológia önmagával kapcsolatban világosan megfogalmazza, amikor azt mondja: az Isten kimondhatatlan. Ha földi dolgokhoz hasonlítjuk őt, még ha igazat állítunk is róla, sokkal nagyobb a különbség, mint az egyezés. S csak analógiákon alapuló kijelentéseket tudunk tenni Istennel kapcsolatban. Ugyanakkor ez adja meg a fejlődés lehetőségét a teológiában, hogy jobban és jobban megismerhetjük őt – jóllehet az örök élet sem elegendő arra, hogy a véges emberi elme beteljék a végtelennel.
