Valóban, felnőttként már másként viszonyulunk a világhoz, mint gyerekként, ennek ellenére időnként – talán nem is oly ritkán – azon kapjuk magunkat, hogy gyerekkorunk régen magunk mögött hagyott hangulatai, érzései észrevétlenül újra felbukkannak. Vajon mit teszünk ilyenkor? Lerázzuk, mint valami porszemet, mondván: csak nem fogok itt a múltba révedni, amikor olyan sok a teendőm? Vagy megállunk és el-elmerengünk az eltűnt idő titkain? S mit kezdhetünk azzal, ami már visszafordíthatatlanul elmúlt? Milyen a viszonyunk ahhoz az önmagunkhoz, aki már nincs jelen? Persze tekinthetünk gyermekkorunkra sekélyes nosztalgiával is, ám kicsit mélyebbre ásva rá fogunk döbbeni, hogy az a fontos részünk veszett el örökre, amely ennek ellenére ma is meghatároz bennünket. Életünk egy pontján túljutva pedig egyenesen megkerülhetetlenné válik, hogy valahogyan újraértelmezzük a gyerekkorunkat, összeszedegetve azokat az emlékdarabkákat, melyek még úgy-ahogy megmaradtak.
Alfonso Cuarón a legújabb filmjében a letűnt gyerekkor megidézésére vállalkozott. Bár a választott cím – Roma – egy mexikóvárosi negyedre utal, nem véletlenül jut róla eszünkbe Federico Fellini ma már klasszikus alkotása. Mind a két film életrajzi ihletésű, ám az olasz rendező mozija inkább az Örök Városról mesélt. Fellini a Rómában azt mutatta be, hogyan hat rá a város – az „anya, ami befogad, és elenged, amikor kell”. Róma Fellini számára egy olyan gravitációs középpont, amely körül úgy kering az emberi élet, mint a Nap körül a Föld. Cuarón esetében ez a centrum a gyerekkor.
A mexikói rendezőről sok mindent elmondhatunk, ám azt nem, hogy filmjeire a néző tévedhetetlenül ráismer. A Szép remények (1998), az Anyádat is (2001), a Harry Potter és az azkabani fogoly (2004), Az ember gyermeke (2006) vagy a Gravitáció (2013) mind műfajban, mind stílusban igencsak eltérnek egymástól. Cuarón utolsó két filmje nagyon jól sikerült, a Gravitáció meg is kapta a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. Ezt az elismerést a Roma is bezsebelhette, annak ellenére, hogy ez egy fekete-fehér, spanyol nyelvű művészfilm. Ráadásul a mozik sem játszották, mivel forgalmazását egy internetes cég vállalta fel. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy több pénzt fordítottak az Oscar-díj kampányára, mint amennyibe a film elkészítése került.
A Roma főszereplője Cleo (Yalitza Aparicio), aki egy középosztálybeli családnál szolgál. A film története két, egymásba gabalyodó szálon fut: egyrészt az állapotos Cleo megpróbáltatásait láthatjuk, másrészt azt, hogyan próbálja menedzselni az apa nélkül maradt családot Sofía, az anya (Marina de Tavira). A szobalány alakját a rendező arról a Liboria „Libo” Rodríguezről mintázta, akihez annak idején éppolyan szeretettel ragaszkodott testvéreivel, mint a filmbeli család Cleóhoz. A Roma szinte valamennyi szereplője amatőr, a keresetlenséget pedig még inkább erősíti a laza forgatókönyv – a párbeszédek ugyanis nem voltak leírva.
Cuarón alkotása egy végtelenül személyes vallomás. Nem véletlen, hogy az operatőri munkát és a forgatókönyvet is a rendező jegyzi. A film a 70-es évek legelején játszódik, Mexikóvárosban. Cuarón kínosan ügyelt arra, hogy filmjében minden részlet korhű legyen: a testépítő Zovek professzor vagy a Los Halcones (Luis Echeverría Álvarez elnök félkatonai osztaga) diákok elleni fellépése éppúgy hiteles, mint azok a filmek, melyeket a mozik ebben az időben játszottak: az 1969-es Űrkaland vagy az 1966-os Egy kis
kiruccanás. A két szobalány által beszélt nyelv – a helyi mixteco – is autentikus. A történelem ugyanakkor csak háttér, hiszen ennél sokkal lényegesebbek a hétköznapi cselekedetek. A tetőn száradó ruhák, a távolban szóló rádió egyaránt arra utalnak, hogy nem feltétlenül a fontos dolgokra emlékszünk, sokkal inkább csak hangokra, hangulatokra, jelentéktelen képekre. A statikus beállítások és a lassú kameramozgás is ezt az emlékszerűséget szeretné megidézni. Külön értelmezendő a minduntalan fel-feltűnő repülőgép szimbolikája – lehet az idő vagy a gyerekkor metaforája –, mely egyébként érdekes keretbe is foglalja a filmet: először visszatükröződve látjuk egy pocsolyában, a végén pedig az égen.
Kevesebbet beszélnek a kritikusok a film történetéről, talán azért, mert másodlagosnak érzik, mondván, a rendező csak a gyerekkori hangulat megidézőjeként használta. Pedig a család belső feszültségeire és Cleo drámájára nem feltétlenül csak hordozórakétaként lehet tekinteni, ami a megfelelő magasságba érve úgyis leválik a sztoriról. Csupán egy szempontot fölvetve: mind a két esetben a veszteség, a pótolhatatlan veszteség jelenik meg előttünk. Ez pedig legalább annyira meghatározza az ember további életét, mint a gyermekkor.
