Az első lapzárta

 

Hol voltak még akkor a számítógépek és az internet, amikor a romos Budapest újjáépítése idején néhányan elhatározták az új katolikus lap indítását! Más hivatalos szerv nem lévén a „felszabadító” szovjet hadsereg adott alapítási engedélyt az egyház lapjának. Nevét Szent Pálnak az efezusiakhoz írott leveléből az önmagát Isten képmásaként megújítani igyekvő új emberről kapta, Sík Sándor piarista szerzetestől, aki kiszemelt főszerkesztő lett volna, de visszalépése miatt Pénzes Balduin bencés szerzetes vállalta a lapindítás felelősségét, és írt programadó vezércikket. Vajon fiatalként hogyan birkózott meg a tapasztaltabb, idősebb kollégákból álló szerkesztőség vezetésével? Voltak-e álmatlan éjszakái már az elején is, vagy azok csak később, az istentelen és embertelen kommunista rendszer megszilárdulása után köszöntöttek rá? Átélt-e kétségeket a terjesztéssel, az anyagi háttérrel kapcsolatban, és vajon a lapszerkesztés mókuskerekéből egy-egy pillanatra kitekintve gondolt-e a távolabbi korokra, eljövendő utódaira?


 

A lap alapítói meghatározták ugyan az irányt, amelyet az Új Ember című katolikus hetilapnak követnie kell a politika és az élet viszonylatában, ám még nem láthatták előre, milyen rengeteg akadályt gördítenek majd a szovjet csatlósok a katolikus egyház élete, intézményei és sajtója elé. Számítottak-e arra, hogy esetleg meg kell tanulniuk „a sorok között írni”, és volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezték, nem bírják tovább az akkori rendszer nyomását?

Kezemben az ezerkilencszáznegyvenöt augusztus kilencedikén megjelent első lapszám, és arra gondolok, hogy a fiatal főszerkesztő, Pénzes Balduin ugyanolyan remegő kézzel nyúlhatott az első példány után, mint amilyen örömmel és meghatódottsággal veszi kezébe a fiatal apa újszülött gyermekét. Hétről hétre izgalommal és örömmel fogadjuk a nyomdából frissen érkező hetilapot mi is. Emlékeznünk kell hát mindazokra, akik előttünk jártak, és hozzájárultak ahhoz, hogy az Új Ember ilyen szép kort megérve az új időkben is teljesíthesse hivatását.