– Feleségével, Kerrivel örökbe fogadtak egy árva kínai kisfiút, Bót, és egy kislányt, LeLét. Hogyan hatott Önre és hitére, hogy apává lett?
– Azt sem tudom, ki voltam korábban (nevet). Egyszer régen Dennis Quaid, amikor megszületett Jack nevű fia, azt mondta nekem: „Olyan érzéseket fogsz átélni, amelyeknek a létezéséről nem is tudtál, mielőtt gyereked született.” Most már tudom, miről beszélt. Igaz, hogy gyerekeimet örökbe fogadtuk, de az apaság érzése ugyanolyan erős, mint bármely más ösztön. Mindig azt gondoltam, ha örökbe fogadott gyerekeim lesznek, az nem ugyanolyan érzés lesz, mintha édes gyermekeim lennének. Semmi sincs távolabb az igazságtól.
– És miként hatott mindez a hitéletükre?
– Végül is tükrök vagyunk, nem? Az iskolába menet mindennap a rózsafüzért imádkozzuk. Nem beszélgetünk, imádkozunk. Mindig úgy érzem, hogy az imában jobban kommunikálunk. És ha én nem maradok következetes, a gyerekeim sem lesznek azok.
– Még milyen változást hozott az apaság?
– Talán mélyebben szeretek. Látom, ahogy a feleségem gondját viseli a gyerekeknek, és látom, ahogy ők válaszolnak erre, és ettől még jobban szeretem őket. Ezenkívül sokkal kötelességtudóbb vagyok, mint amikor csak éltem bele a világba. Nem az érzéseim irányítanak, hanem a szeretet, amely döntés. És ezt tanítom a gyerekeimnek is: nem az a fontos, hogyan érzem magam, hanem az, hogy mit teszek. Ezt tanította nekem a hitem, és most én is ezt tanítom nekik, de mindez csupán falra hányt borsó volna, ha nem ezt látnák mindkettőnk életében.
– Melyek számodra az apaság legboldogítóbb pillanatai?
– Egyik nap a kislányom az ölembe ugrott, megsimogatta az arcomat, és a fülembe súgta: „Papa, annyira szeretlek!” Ettől elolvad az ember szíve. Amikor hazaérsz, a gyerekek hozzád futnak, és átölelik a lábadat. Van egy apró játékunk. Felállnak a lábamra, így sétálok be velük a konyhába, és csak nevetünk.
– Milyen szerepet játszott a hit az örökbefogadásban?
– Egy alkalommal miséről kijövet A passió producerének felesége azt kérdezte tőlem: „Örökbe fogadod ezt a gyereket?” És mutatott egy képet egy babáról, akinek egy daganat volt a fején és az agyában is. A gyermek szemébe néztem, és – lehet, hogy ez csak szentimentális blablának hangzik, de az igazat mondom – úgy éreztem, mintha ez a kisfiú megszólítana: „Szeretni fogsz engem?” Úgyhogy azt mondtam a feleségemnek: „Szeretném örökbe fogadni ezt a kisfiút. Szerintem meg kell tennünk.” Azt hittem, biztosan nemet mond, de csak annyit válaszolt: „Sokkol, hogy éppen ezt a gyereket akarod örökbe fogadni. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán nyitott vagy az örökbefogadásra.” Mire azt feleltem: „Nem voltam nyitott az örökbefogadásra; saját gyerekeket akartam.” Akartunk gyerekeket, de nem sikerült, és erről csak ennyit kívánok mondani. Azért még mindig reméljük, hogy lehetnek saját gyermekeink, de legbelül ugyanolyan erősen éreztem, hogy ez Isten akarata, mint amikor találkoztam a feleségemmel, vagy mint amikor színész lettem.
– Az örökbefogadás vállalását részben az életvédelem iránti elkötelezettsége ösztönözte. Mesélne erről?
– Egyik ismerősöm egy alkalommal így szólt hozzám: „Életvédő vagy. Ha valóban hiszed, amit mondasz, fogadj örökbe egy gyereket – és ne akármilyet; fontos, hogy súlyosan fogyatékos legyen.” Nem hiszem, hogy gondolta volna, hogy megteszem. (…) Hogy lehetünk olyan arrogánsak, hogy azt gondoljuk, az az ötvenegy és fél millió baba, aki meghalt ebben az országban… Nézze, én egyetértek azzal, hogy a nőknek segíteni kell. Csak nem látom be, hogy az abortusz miért segíti a nőket. És nem szeretem annyira a karrieremet, hogy ezt ne tegyem szóvá. Védelmezni akarok minden magzatot. (…) Honnan tudhatjuk például, hogy nem öltük meg éppen azt a gyereket, aki megalkothatott volna egy sokak életét megmentő gyógyszert? A Soraya M. megkövezésében egy nőre brutálisan rátámad iszlamisták egy csoportja, akik hisznek a sarijában (iszlám törvény), amely sok országban még ma is uralkodik. Hetente halálra köveznek nőket. Ez a történet Iránban játszódik, és a férfi, aki írt róla, elment oda, és találkozott egy asszonnyal, aki elmesélte neki, hogy egy ártatlan nőt hogyan köveztek halálra feltételezett hűtlensége miatt. (…)
– Reményei szerint mit visz magával a közönség a filmből?
– A vasárnapi misére járásnak is csak akkor van értelme, ha a mindennapi életedbe átülteted, amit ott hallasz. Reményeim szerint, amit a nézők magukkal fognak vinni a filmből, ugyanaz a történet, amit Jézus mondott sok évvel ezelőtt az irgalmas szamaritánusról. Valamennyien azonosulunk egy-egy bibliai szereplővel. Előszeretettel mondjuk magunkról: „Ó, én Péter vagyok, én Pál vagyok, én János vagyok. Én Jézus vagyok (nevet). De azt senki nem mondja: „Én Poncius Pilátus vagyok. Most politikailag korrekt vagyok.”
– Újra eljátszotta Jézus szerepét Az ígéret szava című hangos Bibliában. Milyen érzés volt?
– Angolul kellett felolvasnom. Tudtam, hogy egy nap megöregszik a hangom, és azt mondtam magamban: „Amíg fiatal vagyok, szeretném, ha az emberek hallanák azt a Jézust, akit el akartam játszani, mielőtt a film rendezője, Mel Gibson kitalálta, hogy idegen nyelveken beszéljünk A passióban. Azért imádkoztam, hogy az emberek ne engem lássanak. Azt akartam, hogy Jézust lássák. Az egyetlen különbség a hangos könyv és a film között, hogy itt nincs látvány. Hallod a villámcsapást. Hallod a madarak csicsergését. Hallod, hogy milyen lehetett azokban az időkben. És magával ragadja a szívedet és az érzelmeidet. És hirtelen az életed mindennap változni kezd egy kicsit. És nem kell megmondanod az embereknek, hogy imádkozol-e, vagy sem. Tudni fogják. Mert az a véleményem, hogy az imádkozó és a nem imádkozó ember között az a különbség, hogy az imádkozó embernek belső békéje van, és igazán szeret. És ha mindennap csak egy kicsit változol, akkor – te jó ég – már itt a földön elkezded megtapasztalni a mennyországot, és nem kell a halálig várnod.
Fordította: Cseke-Szigeti
