Az életem legnagyobb öröme a papság maga – Interjú Pápai Lajos győri püspökkel

Püspök úr, kis túlzással azt mondhatjuk, hogy püspöksége egyidejű a rendszerváltás utáni Magyarország történetével. Hogyan tekint vissza erre az időszakra a saját, illetve az ország életének tükrében?
– A rendszerváltást még veszprémi plébánosként éltem meg. Nagyon szép időszakként emlékszem vissza erre. Iskolai hittan ekkor még sehol sem volt Veszprémben, de hozzánk már hatszázan jártak templomi hittanra. Én voltam az első olyan püspök, akinek a kinevezéséhez már nem kellett állami engedély. Ez együtt járt azzal a „következménnyel”, hogy a nuncius elfelejtette értesíteni a sajtót a kinevezésemről. Ternyák Csaba érsek úrnak, aki ekkor a Pápai Magyar Intézet rektora volt, hamarabb telefonáltak a Vatikánból, mint ahogy a Magyar Rádió bemondta volna a hírt.
Veszprémben már a kezdetekkor hozzáláttunk egy iskola egyházi fenntartásba vételéhez. Magam is részese voltam a folyamatnak, így láthattam, milyen nehezen megy. Ám amikor Győrbe kerültem, akkor ennek köszönhetően volt némi gyakorlatom az iskolák visszavételének terén.
A püspökségem időszaka valóban a rendszerváltással esik egybe. Nagyon sok lehetőség nyílt meg ekkor, és igyekeztünk is kihasználni ezeket. Egyik iskolát nyitottuk a másik után, két egyetemi kollégiumot is alapítottunk, templomok épültek, kialakult a Katolikus Karitász szervezete, és megannyi más kezdeményezés is megvalósult. Ha az egyházmegye területét nézzük, akkor szinte mindenhol találunk egyházi iskolát. Talán még egyetlen olyan település van, ahol még jó lenne egyházi oktatási intézményt működtetni, de gyakorlatilag már felállt az iskolarendszerünk, amely jól is működik.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Iskolabizottságának elnökeként kulcsszerepe volt abban, hogy létrejöjjön hazánkban a mostani egyházi oktatási rendszer. Milyen elképzelésekkel indultak el, és holt tart most ez a folyamat?
– Annak idején, mikor még csupán néhány katolikus középiskola létezett, ezek az intézmények egy iskolai főhatóság alá tartoztak. Aztán amikor már sorra alakultak az óvodák, az általános iskolák és a gimnáziumok, ezeknek az élére főigazgatók kerültek. Abban az időben, amikor bekapcsolódtam ebbe a munkába, átalakítottuk a rendszert. Az egyházmegyékben és a szerzetesrendeknél létrehoztuk az oktatási-nevelési intézményekkel foglalkozó szervezeteket, valamint egy ezeket összefogó pedagógiai intézetet. A rendszer, amelyet kialakítottunk, olyannyira sikeresen működött, hogy amikor az állam nemrégiben oktatási reformokba kezdett, a mi példánkat vette alapul. Persze, mint mindenhol, nálunk is akadtak problémák, ám mostanra szépen kiforrta magát a rendszer.

Az iskolák mellett szívügye a teológia művelése és oktatása, illetve a papképzés is. Miként látja napjaink papsága és a papságra készülők helyzetét?
– Sokkal nehezebb a helyzetük, mint mondjuk a mi időnkben volt. Ma már a kispapok nagy részénél is alig találunk olyan családot, ahol a szülők még együtt élnek. A fiatalok gyakran igen nehéz körülmények közül jönnek, szinte a kegyelem csodája, hogy egyáltalán meghallják a hívást, és elkötelezik magukat.

Ebben a nehéz helyzetben mit tart fontosnak a nevelésükben?
– Tavaly nálunk vendégeskedett André Léonard érsek, s megkérdezték tőle a kispapjaink: mi a papnevelés lényege? Erre ő azt felelte, a legfontosabb a Jézussal való személyes kapcsolat kialakítása, majd hozzátette: és az értelmiségi igény kialakítása. Tehát az, hogy a pap a hitét értelmiségiként ismerje és tudja tovább­adni. Ez kiváltképp fontos, hiszen látjuk, mekkora szellemi zűrzavar uralkodik a világban, s szomorú lenne, ha mondjuk egy egyetemista azt érzékelné, hogy a káplán atya nem mer beszélgetni vele, mert attól fél, hogy nincs azon a szinten, amelyen ő. Éppen ezért a szemináriumokban alapvetőnek tartom a szellemi igényesség kialakítását.

Amikor a felszentelését követően elindult a papság útján, milyen elképzelések vezették?
– Akkoriban nemigen volt különösebb elképzelésünk. Mi csak láttunk jó papi példákat, amelyek alapján úgy gondoltuk: ezt szívesen csinálnánk. Szokták mondani, ha egy kis rés nyílik az ajtón, akkor oda kell tenni a lábunkat, s már beléphetünk. Tehát mindenkihez el kell jutnunk valahogy, amennyire lehetőségünk van rá. Ez a szándék vezetett bennünket. Akkoriban nem sok lehetőségünk volt, de ami akadt, azt kihasználtuk. Én azt hiszem, ma is ugyanígy van. A papságban az a lényeg, hogy higgyünk abban: Jézus Krisztus az egyetlen válasz, ami segítséget nyújthat az embereknek. Prohászka Ottokár mondta egyszer, hogy a kisebbrendűségi érzéssel megvert apostol nem igazi apostol. Nekünk tehát nem bocsánatot kell kérnünk azért, hogy ezt az ügyet képviseljük, ezt valljuk, hanem annak a meggyőződésnek kell vezetnie bennünket, hogy ezzel szolgálatot teszünk másoknak.

Püspöksége idején avatták boldoggá Apor Vilmos püspököt, illetve Szent II. János Pál pápa győri látogatása is ekkorra esett. Miként élte meg ezeket az eseményeket?
– Egyszer, még spirituálisként Győrben jártam. Akkoriban Ternyák Csaba volt ott a titkár, s megmutatta azt a helyet, ahol az Apor püspököt ért halálos lövések eldördültek. A pincelejárat falában most is ott van az a négy golyó. A pince akkor még raktárként funkcionált, s én azt mondtam Ternyák Csabának, „meglátod, előbb-utóbb még búcsújáró hely vagy kegyhely lesz ebből”. De magam sem hittem, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Apor Vilmos mindenképpen kiváló példája annak, hogyan kell jó pásztorként vezetni az egyházmegyét, s kiállni az egész magyar egyházért. A szentatya látogatása óriási élményt jelentett számomra, és nagy megújulást hozott az egyházmegyének. Emlékszem, amikor a pápa a székesegyházban találkozott az egyházmegye papjaival és híveivel, édesanyám is ott volt még. Amikor mentünk befelé, odasúgtam a szentatyának, hogy az ott édesanyám. Ő, mintha észre sem vette volna, ment tovább, ám amikor jött visszafelé, megállt az édesanyám előtt, és adott neki egy rózsafüzért.

Visszagondolva mit emelne ki, mi volt a legnagyobb öröm az életében?
– Sok öröm ért az életem során, de ha választanom kell, egy kimagaslik mind közül: az, amikor a papi hivatás tisztázódott bennem. Természetesen nagy meglepetést jelentett az is, amikor Angelo Acerbi nuncius úr behívott magához, és közölte a püspöki kinevezésem hírét. Ám igazából az életem legnagyobb öröme a papság maga.

Huszonöt év püspöki szolgálat távlatából hogyan látja most a magyar katolikus egyház jelenét és jövőjét?
– Bizonyos értelemben nem szabad elégedetlennek lennem. Ha a rendszerváltás előtti időket összevetjük a jelennel, akkor azt látjuk, hogy óriási fejlődés ment végbe az egyházunkban. Ennek azonban megvannak az árnyoldalai is. Az akkori fiatalokat például nem lehet összehasonlítani a maiakkal. Az iskolai hitoktatók is állandóan panaszkodnak, hogy a gyerekeket teljesen félrenevelik, már otthon elkényeztetik, és nem áll mögöttük család. Az általános légkör sem kedvez a családoknak, jóllehet a kormányzat most támogatja a családokat, és igyekeznek elültetni a köztudatban, hogy a család érték. Ennek van is eredménye, hiszen több a keresztelő és több az esküvő is, de azért egy mai fiatalnak sokkal nehezebb a családi életre készülni és hűségesen kitartani, a gyerekeket keresztény módon nevelni. Sokan egy idő után el is keserednek, mondván, ők nem erre gondoltak, nem erre számítottak. Én ugyanakkor azt gondolom, az emberek az egyház történelme során mindig a maguk időszakát érezték a legrosszabbnak, a legnehezebbnek. Ám a hitünk azt diktálja, hogy mindig előre kell néznünk, nem szabad panaszkodnunk, hanem tennünk kell, amit tudunk.

Az imént a fiatalság és a családok kiemelkedő szerepét hangsúlyozta. Mit üzenne számukra?
– Azt, amit a kispapoknak is mondani szoktam: tudom, hogy nagyon nehéz ma, de én azért bízom a fiatalságban! Ma is vannak és lesznek stramm fiatalok, akik mernek vállalkozni a papságra, és lesznek olyan stramm fiatalok is, akik mernek vállalkozni a szentségi házasságra és a családra. Örömmel látom azt is, hogy bár sokan csak úgy összeköltöznek, együtt élnek, mégis egy idő után elkezdenek templomba járni, és rendezni akarják a kapcsolatukat. Szentségi házasságot kötnek, és utána is járnak templomba. Tehát vannak biztató jelek, sokszor olyanok életében is, akikről nem is gondolnánk. Talán elindul valami pozitív változás. Sokat kell imádkoznunk ezért!

Hogyan tekint előre most, püspöki jubileumán?
– Amikor Szegeden tanítottam, gyakran mondta Szeles apát úr: nem kell ma vakarni azt, ami holnap fog viszketni. Ezt többször is elmondtam már. Amíg még tudok és bírok tenni valamit, addig mindenképpen igyekszem segíteni, akár a tanításban, akár a szentmisében, a prédikációban, a gyóntatásban, a bérmálásban. Persze, ha szükség lesz rá. Mindenesetre amíg az erőmből futja, addig szeretném folytatni a feladatom, a többit pedig majd meglátjuk. Előre nem kell az embernek spekulálni.