Személyes megjegyzésként megemlítem, hogy az egyházmegyés lelkiség valóságát és fontosságát először kispapként, a budapesti Központi Szemináriumban ismertem fel. Itt különböző egyházmegyékből érkező papnövendékek tanulnak. Ők az egyéni hivatásukból fakadó lelkesedésük, lelkületük mellett magukkal hozzák a származási helyük szerinti tájegységnek, néprajzi csoportnak az adott egyházmegyék lelkiségének formálására is ható sajátos lelkiségét is. A mi évfolyamunk lelkiség szempontjából is nagyon színes, összetett volt. Az Esztergomi, Egri, Pécsi, Győri, Szeged-Csanádi és Hajdúdorogi Egyházmegyék lelkiségét képviseltük. Esténként gyakran beszélgettünk arról, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznünk a fővárosban, hogyan lehet megszólítani a vasműben dolgozó munkásokat Miskolcon, vagy hogy mit jelent a görögkatolikusoknál egy családi ünnep.
A Szentírás és a hagyomány üzenete
A helyi egyházak lelkiségével foglalkozó teológiai írások a Szentlélek ajándékai kiáradásának gazdagságára, sokféleségére hivatkoznak, amelyek egy-egy közösség életében sajátos formában jelentkezhetnek. Az Apostolok cselekedetei például bepillantást nyújt az antiochiai (ApCsel 13,15–30), a jeruzsálemi (ApCsel 15,2–29) és az efezusi (ApCsel 20,17–38) közösségek életébe és lelkiségébe. Későbbi korokban a misszionáriusok is mindig figyelembe vették a helyi lakosság életformáit, szokásait. Minden kultúrában voltak olyan ősi hagyományok, népi szokások, amelyeket beépítettek a liturgiába, amelyekkel gazdagították azt. A II. vatikáni zsinat és az azt követő hivatalos egyházi dokumentumok is mind utalnak az egyházmegye lelkiségének fontosságára. A püspökök lelkipásztori hivatásáról szóló Christus Dominus kezdetű zsinati határozat például kiemeli, hogy a papok „egy részegyházban egyetlen testületet (presbitériumot), családot alkotnak, amelynek atyja a püspök”. Ennek a papi családnak az imaéletére, lelkiségére hatással vannak az ott élő emberek, akik életformájuk, munkájuk miatt sajátos lelkülettel bírnak. A pap, miközben imádkozik, a lelkében hordozza a rá bízott emberek sorsát, nyomot hagynak benne a környezetében, a közösségében élők.
Ez a részegyházak (egyházmegyék) lelkiségének fontosságát hangsúlyozó üzenet jelenik meg a Szent II. János Pál pápa által kiadott Pastores dabo vobis kezdetű, a papnevelésről szóló apostoli buzdításban is. A pap egy egyházmegyén belül, a püspöke vezetésével, egy papi testület tagjaként, tehát „meghatározott körülmények között” szolgálja Isten népét. „Ezek olyan tényezők – fűzi hozzá a pápa –, amelyek nagyon meghatározzák a pap lelki életének arculatát.” Az egyházmegye tehát olyan egyedi lelkiséggel rendelkezik, amely hatással van a pap tevékenységére, az ott lelkipásztori munkát végző papok életének, „arcvonásainak” kialakulására. Természetes, hogy a pap a meghívást Jézus Krisztustól kapja, ő küldi mint „alter Christus”-t, elsősorban az ő arcvonásait viseli, de munkája közben felveszi azoknak az embereknek az arcvonásait is, akikkel naponta találkozik, akiket szolgál.
Az egyházmegyés lelkiség jellemzői
Az egyházmegyés papi lelkiséget elsősorban nem a teológiai könyvekből ismerjük meg, hanem azoknak az elkötelezett keresztény embereknek és szenteknek a vallomásaiból, akik írásaikban utalnak az ott élő nép életére, amely nagy hatással volt rájuk. A jelen íráshoz felhasználtuk az egyházmegyés lelkiség fontosságát hirdető Unio Apostolica Cleri papi közösség Előttünk járnak című könyvét is, amelyben többségében egyházmegyés papok vallanak a lelkipásztori élet küzdelmeiről és szépségéről. Ezek a tanúságtételek közvetlenül nem szólnak az egyházmegyés lelkiségről, de a vallomásokon átsugárzik az egyházmegye, ahol a munkájukat végezték. Ezekre az irodalmi forrásokra is utalva, a teljesség igénye nélkül, a következő fontos megállapításokat tehetjük az egyházmegyés lelkiségről.
A hétköznapi élet hatása
Az írásokat olvasva kitűnik, hogy az egyházmegye területén élő emberek hétköznapi élete, életmódja nagy hatással van annak lelkiségére is. Ez természetes, hiszen az emberek Isten szeretetét a hétköznapi életükben, emberi kapcsolataikban, a munkájukat végezve ismerik fel, és ott is válaszolnak arra. A földjüket művelő emberek lelkiségét például elsősorban az Istentől ajándékba kapott természet szépsége határozza meg, egy iparvidéken pedig a közös munkából származó összetartás, a közös célokért való küzdelem, a szolidaritás a jellemző vonás. Így például Szent XXIII. János pápa Mater et Magistra kezdetű szociális enciklikájában a természetet Isten „szentélyének” nevezte, a falusi környezetben élő Vianney Szent János pedig egyik prédikációjában lelki éléskamrának nevezi a tabernákulumot. A boldoggá avatott munkáspap, Antonio Chevrier a munkások közös küzdelmeiből merítette a példáit. Úgy érezte, hogy neki, mint a nép papjának, meg kell értenie a területén élő munkások gondjait, és képviselnie kell őket. Hasonló vonások jelennek meg Rédei József esztergom-budapesti főegyházmegyés pap életében, aki a dorogi bányavidéken élő munkások lelkiségét élte és képviselte.
A történelem hatása
Az egyházmegyés lelkiség másik nagy formálója a történelem. Vannak olyan országok, egyházmegyék, amelyek a történelmük folyamán viharos időszakokat éltek át, és lelkiségükben hordozzák azok nyomait. Ezeken a területeken sokan nyerték el a vértanúság pálmáját. Így például az egyiptomi keresztények, a közel-keleti örmények és az európai írek lelkiségére nagy hatással voltak ezek a véres események. Az Észak-Afrika területén élő scilliumi vértanúk tanúságtétele és az arról készített akta mindig hatással lehetett az ott élő keresztények életére, s így van ez ma is, amikor újra keresztényüldözésekről hallunk. A történelem sorsformáló szerepéről írt Olofsson Placid atya, aki Szent Benedek rendjébe tartozott, de életének nagy részét budapesti plébánián töltötte. Az ő életére a szovjet Gulag volt nagy hatással, amely megtanította őt arra, hogy az adott helyzetben is felismerje a gondviselés nyomait. Életével, lelkületével sokan azonosultak azok közül, akik valamelyik diktatúrától szenvedtek.
Szentek, szent életű emberek hatása
Ahogyan egy családban nagy szerepe van egy kiemelkedő személyiségnek, úgy egy egyházmegye életében is mély nyomot hagy az Isten kegyelmétől megérintett pap, szerzetes vagy világi ember. Az itáliai Assisi városában és annak környékén szinte mindenütt érezhető Szent Ferenc hatása. Nemcsak a követői, a ferencesek, hanem világi papok és az ott élő emberek is rá hivatkoznak. Erős kisugárzása miatt ő Itália egyik védőszentje. Hozzá hasonlóan Írországban Szent Patriknak volt és van rendkívüli kisugárzása. Hazánk egyházmegyéiben is éltek olyan kiemelkedő személyiségek, akikre szívesen gondolunk, és akiket gyakran idézünk. Észrevétlenül is hatnak ránk. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye híveire nagy hatással volt az egykori spirituális, majd székesfehérvári püspök, Prohászka Ottokár, aki beszédeivel és írásaival szembefordult kora világias szemléletével. Mindszenty József bíboros pedig bátorságával és az Egyház iránti rendíthetetlen hűségével sok megalázott és hite miatt meghurcolt hívő számára szolgált példaképül.
Az egyházmegyés lelkiségről szóló írásunkat összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a hívek minden részegyházban sajátos módon élik meg Jézus Krisztus örömhírét, ezért valamennyi egyházmegye egyéni lelkiséggel is rendelkezik. Fontos, hogy e lelkiség sajátosságait tudatosítsuk és továbbadjuk. Ezzel nemcsak helyi közösségeinket, azok önazonosságát erősítjük meg, hanem az egyetemes Egyház gazdagodását szolgáljuk.
