 |
|
A Székesfehérváron, 1959 márciusában készült állambiztonsági fotón Harmat Artúr, Kertész Gyula és Werner Alajos látható (Forrás: Kabay Barna és Perényi Katalin Hitvallók és ügynökök című dokumentunfilmje) |
A szobában, ahol beszélgettünk, diplomák, fotók vannak bekeretezve a falon, köztük például a híres Kodály-osztályról készült kép – Bárdos Lajossal, Ádám Jenővel, Kerényi Györggyel, Doráti Antallal, Seiber Mátyással és vendéglátóm édesapjával, aki 1900-ban született, és szintén zeneszerzést tanult. Egy másik felvételen kisfia látható Kodály társaságában…
Aztán az időutazást követően az egykori kisgyerek, az 1928-ban született Kertész Gyula mesélni kezd. Beszél arról, hogy édesapja a Szervita téri templom karnagya volt, ahol Ferencsik János is orgonált, majd a Rókus-kápolnában végzett zenei szolgálatot, ahol későbbi feleségével is megismerkedett, aki az ének tanszakon együtt tanult a korszak ünnepelt operaénekesnőivel, Osváth Júliával és Orosz Júliával.
Az idősebb Kertész és Bárdos Lajos 1931-ben megalapították a Magyar Kórus Lap- és Zeneműkiadót. Kodály Zoltán vegyes- és egynemű karait, Bartók Béla műveit, a Szent vagy, Uram imakönyvet többféle kiadásban, a Hozsannát, a Harmonia Sacrát és számtalan más zenei kiadványt tettek elérhetővé a nagyközönség, a templomi kórusok számára. Az Országos Magyar Cecília Egyesülettel szorosan együttműködve az új magyar kóruszene támogatására sok kottát adtak ki. Országos terjesztői hálózatot hoztak létre, a legkisebb településekre is eljuttatva kiadványaikat. Az ő kiadásukban került a hívekhez az úgynevezett „öregbetűs” imakönyv is, hogy a gyengén látók, idősebbek is lelki útravalóhoz jussanak.
1939-ben Kertész Gyula az Egyesült Államokba ment, hogy a magyarlakta vidékeken előadások keretében terjessze a magyar kóruskultúrát, az egyházi zenét. A II. világháború eseményei miatt a tervezettnél korábban kellett visszatérnie Európába. A kikötőben már a Gestapo várta, hiszen a hajón, egy világvevő rádión, a tiltás ellenére hallgatta a hadieseményekről szóló adásokat. Fia szerint már az ekkor készített jelentéseket is felhasználták a későbbi kommunista megfigyelések során, hiszen ezekből fény derült édesapja „külföldi kapcsolataira”.
1951-ben a kóruskiadót egyik napról a másikra államosították. A fellelhető összes kiadványukat zúzdába vitték. Idősebb Kertész Gyula az elszállítás pillanatait fényképeken akarta megörökíteni, a belügyisek azonban kitépték a filmet a fényképezőgépéből. Utóbb a házukat is elvették, melyet végül Kodály közbenjárására kaptak vissza. Az államosítás után Kertész Gyula a Zeneműkiadónál lett tanácsadó, illetve továbbra is oktatott Budán, az Attila úti egykori polgári, majd általános iskolában. 1957-ben, a forradalom leverése után a Várban található iskolában is tanított. A március 15-i ünnepségre a gyerekeknek megtanított egy ‘48-as nótát, melynek első sorai a következők voltak: Ezer esztendeje annak / Hogy a magyarok itt laknak / Most akarják az irigyek kiirtani / De az Isten, s magyar honvéd nem engedi. Az akkori politikai viszonyok közt ezzel nem aratott sikert. Még aznap este letartóztatták, és a gyűjtőfogházba vitték. Kodály Zoltán közbenjárására engedték csak szabadon. 1964-es nyugdíjba vonulásakor a városmajori iskolában tanított.
A további zaklatások azonban folyamatosan megkeserítették az ő és családja életét. Leveleit felbontották, minden lépését megfigyelték. Fia ezekre két példát említett. Szerették volna újra megjelentetni a Hozsannát, ám papírhiányra hivatkozva ezt az állam elutasította. Kertész Gyula ekkor turistaútnak „álcázva” elutazott Olaszországba, és a Vatikánban próbált pénzt szerezni papírra. Sikerrel járt, ám amikor hazajött, a Belügyminisztériumba hívatták, ahol egy férfi pontosan leírta azt a pillanatot, amikor ő a Vatikán területére lépett. Szerették volna rábizonyítani, hogy a papírra szerzett pénzt saját céljaira akarta felhasználni. Máskor pedig – jelezve, hogy minden lépéséről tudnak, leveleinek tartalmát ismerik – egy Bécsben élő ismerősének leveléből idéztek pontos részleteket…
Olyan eset is volt, hogy külföldön is elismert szakemberként az Egyesült Államokba hívták konferenciára Kertész Gyulát. Útlevélkérelmét azonban ilyenkor annyira későn bírálták el, hogy az okmány csak a konferenciát követően készült el. Egy alkalommal betelt a pohár. Az állandó kihallgatások, vegzálások hatására Kertész Gyula a belügyiseknek azt merte mondani, hogy többet nem hajlandó irodájukba menni, mert még azt fogják hinni ismerősei, hogy besúgó. Az alkalmazottak „kedvesen” kijavították – nem besúgónak, hanem hírszerzőnek neveznék az ilyet. E mondatok hatására egy héten belül valamennyi családtagjának útlevelét bevonták egy évre.
Az állandó izgalom, az üldözés, a kihallgatások feszültsége kikezdte Kertész Gyula egészségét. Három esztendővel nyugdíjba vonulását követően, 1967-ben meghalt. Megmaradt róla a család emléke, a falon függő képek, diplomák, a márványtábla házuk és az általa alapított kiadó egykori épületének falán, és számtalan kiadvány, mely Amerikától a legkisebb hazai falu templomáig ma is őrzi munkásságának emlékét.
