– A XXI. század katolikus egyháza miként tekint a Bibliára? Hogyan kell érteni azt, hogy a Szentírás a tanítás forrása?
– A forrás nagyon találó kifejezés. Egy igazi forrás mindig friss, életteli, testet és lelket üdítő. Már Pál apostol figyelmeztetett arra, hogy „a betű öl, a Lélek az, ami éltet” (2Kor 3,6). A Bibliának tehát valódi értelemben kell az egyházi tanítás forrásának lennie. Nem unalomig ismételt, régi válaszokat értünk itt tanításon, hanem azt a Szentlélek vezetése alatt adott szót, amely bizonyos értelemben ma is Isten teremtő és éltető szavát hordozza.
A Biblia természetesen immár leírt szó, amely „megmarad”, s így a rá hivatkozó tanításnak is vannak állandó elemei és biztos formája. Mondhatnánk úgy is, hogy a Szentírás világából az egyház magával hozott egy sajátos „szójárást”, valamiféle bibliai anyanyelvet, amely mélyen átjárja mind a liturgiát, mind a dogmatikus megfogalmazásokat, sőt áttételesen az egyházi mindennapokat is. De mindezt nem egy kötelező és fojtogató „rendszer” nevében hirdetjük és használjuk. Ha helyesen akarjuk érteni a Bibliát, végső soron mindig azt kell keresnünk, hogyan és miért tükrözte azoknak az istentapasztalatát, akik kifejezték benne a hitüket.
Az egyház egyébként mindig a kinyilatkoztatást akarja továbbadni, és mindig a kinyilatkoztatás forrásaként tekint a Bibliára mint saját eredetének könyvére. A II. vatikáni zsinat szavával élve az egyház mindazt átadja, „ami ő maga, és mindazt, amit hisz” (Dei verbum, 8), illetve az első János-levél szavával: „hirdetjük nektek, amit láttunk és hallottunk” (1Jn 1,1). Tehát a bibliai szó egészen az egyház szívében van. Egy vele, és mégis fölötte áll, megelőzi.
– Mit jelent pontosan az, hogy a Biblia könyvei sugalmazottak? Miért nem mondjuk más, fontos egyházi iratokról ugyanezt?
– A sugalmazás kifejezés már az Újszövetségben megtalálható, s talán onnan ered, hogy Isten hatékony és személyes jelenlétét archaikus elképzeléssel a leheletéhez, vagyis Lelkéhez kötötték. A Biblia Isten szava az emberi szóban. A sugalmazás voltaképpen az az isteni tevékenység, amely ezt a különleges együtt működést, ezt a „kettős szerzőséget” lehetővé teszi. A Szentírás elsődleges szerzője Isten, s igazsága elsősorban olyan igazság, amelyet Isten a mi üdvösségünkre akart. A sugalmazás pontos módja manapság a teológia egyik vitatott kérdése, amellyel kapcsolatban különböző elképzelések léteznek. A teológia azon fáradozik, hogy olyan felfogást alkosson a sugalmazással kapcsolatban, amely egyes bibliai könyvek feltételezett hosszabb keletkezési folyamatának is megfelel, másfelől helyesen érti az Istennel együttműködő ember szerepét. Tehát a sugalmazást ma kevésbé látjuk pontszerű eseménynek, mely azt jelentené, hogy Isten „lediktált” egy könyvet. Úgy tűnik, Isten választott munkatársai nem emberi tudásuk ellenére, hanem inkább ezen tudásukat felhasználva, teljesebb szabadsággal vettek részt az Írás megalkotásában, ámde éppen így adták hozzá az iratokhoz sajátos világképüket és felfogásukat is.
Karl Rahner például úgy magyarázta a sugalmazást, hogy az voltaképpen Isten egyházat megalapozó tevékenységének része: hiszen Isten olyan közösséget akart létrehozni Fia körül, amely tudatában volt saját kezdeteinek. A sugalmazás azonban ebben az értelemben le is zárul, amint az egyház a maga teljes kegyelmi valóságában létrejön – vagyis amikor kialakul a szerkezete, amikor elmúlik a Jézusról közvetlenül tanúskodó apostoli kor. Ezt úgy is szoktuk mondani, hogy az apostoli kor elmúltával lezárult a mindenki számára érvényes kinyilatkoztatás. Isten tehát mindent megadott már, amire az egyháznak „rendszerszerűen” szüksége volt ahhoz, hogy kegyelmi működését eredményesen folytathassa. Ami ezután jött, ilyen értelemben már nem lehetett sugalmazott, még ha esetleg Isten szándékát fedezhetjük is fel benne.
– A Szentírás szövegének több változata létezik. Vajon ezek is sugalmazottak?
– A Biblia olyan korból származik, amelyhez csak ókori szövegtanúk sokaságán keresztül közelíthetünk – nincs a kezünkben egyetlen eredeti könyv. A korai szövegtanúk eltérései pedig valóban felvetik a különböző változatok értékelésének kérdését. Először is el kell mondanunk, hogy ezek az eltérések általában kevésbé jelentősek, legalábbis a mi szempontunkból – például Sirák fia könyvének vagy Eszter könyvének különböző változatai. Ezzel azonban még nem oldottuk meg a kérdést. Itt látszik igazán, hogy a szöveg hiteles formájának megállapítása egy közösség, jelen esetben az egyház lehetősége és kötelessége. Hiszen azt állítjuk, hogy a Biblia végső címzettje az egyház közössége, illetve rajta keresztül minden ember. A tridenti zsinaton az egyház kijelentette, hogy mely könyveket tart sugalmazottnak, vagyis melyek tartoznak a Bibliához, és azt is, hogy a középkorban használt Vulgata latin fordítás hitelesen közli Isten szavát. Négyszáz évvel később, a II. vatikáni zsinat ehhez annyit tett hozzá, hogy az exe gé táknak, vagyis a biblikus szakértőknek figyelembe kell venniük az eredeti nyelveken fennmaradt kéziratokat és változatokat. Melyik tehát a sugalmazott szöveg? Az, amelyik ezek után valóban építi és erősíti az egyházat, s amelyben ez felismeri hitének maradandó és kötelező kifejezését.
– Már magyar nyelven is olvasható számos apokrif irat. Mi az apokrif? Csak a tudósoknak érdekes, vagy a hívő számára is van mondanivalója?
– A hiteles hit mindig az egész ember tette – márpedig az ember mindig csak úton van a teljes igazság, a teljes jóság és szépség felé. Az apokrifek – vagyis a bibliai könyvekhez gyakran igen hasonló, ámde közéjük fel nem vett iratok – sokszor tükröznek ilyen „úton lévő” vallásosságot. Megjelenik bennük az az emberi vágy, hogy a kinyilatkoztatásban „üresen hagyott” sorokat kitöltsük. Esetenként nagyobb hívő közösség is állhatott mögöttük, amely nem minden körülmények között volt a helyes hit útján. Az apokrifek tehát mindig hívőknek készültek, de gyakran tévhitekkel vannak tele.
– Már a katolikus hívők körében is több hivatalos fordítás használatos, a legújabb egy római professzoré, melyet nemrég a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elfogadott. Ezek szerint többféle Biblia létezik egyszerre? Melyik a mértékadó?
– A többféle fordítás léte újra figyelmeztet arra: a Biblia Isten szava, de valódi helye mégis egy folyamatban van, egy „találkozás történetében”. Ez azt jelenti, hogy Isten üzenetét a Biblia emberi szerzője is egy adott nyelven és történeti közegben fogalmazta meg. Márpedig az emberi szó éppen ebben a történetiségében, vagyis változandóságában kötelez. Tehát más korban vagy más helyen ugyanazt a kijelentést más szóval kell mondani. A jó fordítások ezért szükségképpen eltérnek egymástól, mert ugyanazt a szöveget más helyzetben, más célközönség számára, másképpen adják át. A nyelv a legbonyolultabb és legcsodálatosabb emberi jelrendszer, s a fordításoknak ezt a jelrendszert kell használniuk a beszédhelyzetnek megfelelően – liturgiában, tudományos világban, felnőttek vagy gyermekek között.
– Nem fenyeget az a veszély, hogy a fordítás során valami elvész az üzenetből?
– Tökéletes fordítás nincs, csak jó és kevésbé jó, esetleg teljesen rossz. Vagyis az üzenetből mindig elvész valami. Az élő nyelvet azonban megelőzi az élő egyház, az élő ember és az élő hit. Ennek kell pótolnia a fordítás maradandó hiányosságait.
– Hogyan viszonyuljon egy katolikus hívő más egyházak bibliafordításaihoz? Mit szóljunk például a nagyvárosokban úton-útfélen árusított, Jehova tanúi-féle „Bibliához”?
– A protestáns közösségek bibliafordítása gyakran nagy szakértelemmel készül, s a szöveghez fűzött magyarázóapparátus is jó szolgálatot tesz. Mindenesetre közismert tény, hogy a bibliai könyvek listáját illetően eltér az egyházak véleménye – a katolikus hívő hiányolni fog a protestáns kiadásokból néhány könyvet, vagy csak „másodrendű” helyen találja meg azokat. Ehhez tehát kell egy kis hozzáértés. Az is tény, hogy a liturgikus nyelvezet és a fordítói hagyomány olykor a szóválasztás tekintetében is megjelenik. A Biblia zamatos magyarsága mást jelent protestáns és katolikus körökben. Jehova tanúinak szent könyve a benne foglalt könyvek listáját illetően a protestáns kiadásokhoz igazodik. A fordítás azonban bizonyos szempontból tendenciózus, félrevezető – például Jehovát ír mindenütt, ahol a szövegben az „Úr” kifejezés áll.
– Felmerült egy ökumenikus, közös bibliafordítás elkészítésének lehetősége. Hogyan valósítható meg ez a gyakorlatban?
– A bibliaértelmezők közötti szakmai kapcsolatok örvendetesen gyarapodnak – de attól tartok, ilyen messzire sajnos még nem jutottunk. Úgy tűnik, az egyházi felsőoktatás szervezeti kérdései is inkább akadályozzák egy ilyen vállalkozás sikerét. A tudás és a hit nyitott agorái még nem mindenütt épültek fel – helyettük sokszor egymástól elkülönülten, tényleges szakmai eszmecsere nélkül folytatjuk munkánkat. A bibliakiadás ráadásul anyagi értelemben is komoly vállalkozás, amely már csak ezért is megfontolást és határozott cselekvést igényel. A közös nyelv mindenesetre közösséget alakítana. Vajon akarjuk-e ezt eléggé ahhoz, hogy legyőzzük az akadályokat?
– Már említette, hogy a kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával lezárult. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Isten nem szól korunk emberéhez. Lehetséges, hogy egy mai lelki író közvetlen inspirációt fogalmazzon meg a könyvében?
– Ha egy mai lelki író nem inspiratív, vagyis nincs olyan gondolata, amellyel lángra lobbantja a szívet, minek jelenne meg? A kérdés az, hogy mennyire él az igazságból – vagyis végső soron Istenből – az író, a gondolkodó, hívő ember. Amikor az igazsággal van élő kapcsolatban, akkor tudva vagy nem tudva, abba a beszélgetésbe kapcsolódik be, amelynek a Biblia is minőségi része.
