Az egyház frontmunkásai

Tiszaföldvár, s a közigazgatásilag hozzá tartozó Homok és Martfű alkot egy plébániát. Hallani, régebben eléggé hitetlen vidék volt ez. A társas beszélgetésben a plébániai asztalnál valaki megjegyzi: „Az atyának is problémát okozott ez. Sok volt a társadalmi temetés. Atya a temetésen is igyekezett nevelni, oktatni az embereket, hogy ráébredjenek az igazságra… de ezt nem mindenki vette jó néven. Azt mondták, a polgári temetés a »szép« temetés, mert ott magnóról szól a zene, énekel az énekkar, s a búcsúztató minden jót elmond az elhunytról, amit csak el lehet képzelni. S ez tetszett a családtagoknak, rokonoknak, ismerősöknek.”

Kovácsik Antal és felesége, Anna tavaly augusztusban érkezett Tiszaföldvárra. Korábban a Szeged–csanádi egyházmegyében, Csongrádon szolgáltak tizenhárom évig, azt megelőzően tizenegy évig a kaposvári egyházmegyében. Ezeken a helyeken nem plébániavezetőként, hanem egyházközségi lelkipásztori munkatársként, hitoktatóként, s ellátták a templomgondnokságot, Anna a hitoktatás mellett kántorkodott. Ma is folytatja ezt, rövid idő alatt megszervezett egy kis kórust.

Hogyan lehet valaki plébániavezető? „Úgy kezdődött – mondja Kovácsik Antal –, hogy 1990 és 1993 között, huszonöt társammal együtt én is elvégeztem Veszprémben, majd az önállóvá vált Kaposvári egyházmegyében egy teológiai tanfolyamot. Ezt követően Balás Béla püspök avatott fel lektor-akolitusnak.” A kifejezés felolvasót, gyertyavivőt jelent; meghatározott lelkipásztori munkát végezhet az ilyen személy, felszentelt pap irányításával. Kovácsik Antal Máthé György szolnoki esperes-plébános támogatását élvezi. „Balás püspök úr úgy fogalmazott, mi vagyunk az egyház frontmunkásai, híd a felszentelt papok és a hívők, valamint a nem hívők között. Előretolt állásokban szolgálunk, de mindig egységben az egyházzal.”


A váci egyházmegyei zsinaton is elhangzott a paphiánnyal kapcsolatban: „Luxusnak tekinthető, hogy minden templomhoz felszentelt pap tartozzék.” Senki ne értse félre az iménti mondatot! Mit jelent valójában? Hogy kényelmes, „luxus” katolikus életünket cselekvő hitkövetéssé és hitmélyítéssé kell formálnunk.

A plébániavezető ellátja a lelki és gazdasági feladatokat, az adminisztrációt. Tiszafüreden a papi szolgálatot Gedeon József nyugdíjas atya végzi, aki a hétvégékre utazik a Tisza partjára. Szentmisét mutat be, gyóntat és keresztel. Kezdetben különösnek találták, hogy miközben a pap ott van a templomban – a gyóntatószékben –, mégis „csak” igeliturgiára kerül sor.

Kovácsik Antal – vagy ahogyan egyre többen nevezik már, a be- és elfogadás gesztusaként – „a Tóni” látogatja a betegeket, temet, a felesége szervezte kis kórus énekel ilyenkor, s keresi a találkozást az emberekkel: „Személytől személyig, lélektől lélekig” – az újraevangelizálás szellemében.

Közösséget építeni… de hogyan lehet a közösségek bomlasztását elősegítő társadalmi ideológiák – a továbbélő szocialista-bolsevista és a vele egybefonódó liberális európai áramlat – közepette?

Mindenütt a katolikus egyházat képviselik: az önkormányzatban, az iskolákban, az idősek otthonában, a pillanatnyilag még fakultatív rendszerben folyó hittanoktatás keretében.

Beszélgetésünk idején kezdődtek a beiratkozások. Még nem lehet tudni, hány elsős és ötödikes választja a hit- és erkölcstant, s mennyien a polgári erkölcstant. Kiderül, a szülők nincsenek is tisztában azzal, mi a különbség a kettő között.

Nem csoda, hiszen nemcsak ők, de már a nagyszülők nemzedéke is „sajátosan viszonyult a valláshoz”. Olyan is előfordul – mondja Anna asszony –, hogy a kisgyerek szívesen járna hittanra, de a szülő nem engedi. S ezt nem felrója, inkább sajnálkozva említi. Bízik abban, ha a kórus vagy valamilyen közös esemény kapcsán a szülői nemzedékek tagjai közelebb kerülnek a templomhoz, s valami képet kapnak arról, mit is jelent kereszténynek lenni, utána már bátrabban jönnek.

Tiszaföldvár és Martfű lakossága a 2002-es népszámlálás óta néhány száz fővel csökkent. A vallási megoszlás számtérképe a 2011-es adatok alapján aligha tekinthető megbízhatónak. Lapunkban is nyilatkoztak erről a szakemberek, de a népösszeíráskor is felhívták a figyelmet arra, hogy a módszer elve magában rejtette a torzítás lehetőségét. Az mindenesetre megállapítható: Tiszaföldvár és Martfű lakosságának többsége nem tartozik semmiféle egyházi vagy vallási közösséghez.

Kovácsik Antal felesége, Anna éppen indul, kezdődik a hittanfoglalkozás az óvodában. Az iskolákban pedig Ildikó néni a hittanár, „Tamás József atya idejében kezdte, s nagyon ügyesen bánik a gyerekekkel”.

Újabban katekumen-csoportot szerveztek, s ez – mint másutt is – „jól bevált, a megkeresztelt felnőttek megmaradnak a közösségen belül”. S hozzáteszi valaki: „Sokszor a gyerekek a bérmálkozással sajnos mintha kibérmálkoznának az egyházból.”

Kovácsik Antal fontosnak tartja a kapcsolattartást a nem hívőkkel is. Decemberben alakult meg a karitászcsoport, s karácsonyra negyven kisgyerekes családnak, valamint idős, egyedülálló rászorulónak segítettek élelmiszercsomaggal – „de azóta is fordulnak hozzánk nehéz helyzetben lévő, vagy éppen valamilyen ok miatt megroppant családok”. A plébánia bekapcsolódott a gyermekjóléti és családsegítő szolgálaton keresztül a jelzőszolgálatba… a lélekkel odafigyelés a legjobb szociális háló.

Találkozásunk idején éppen a regionális katolikus ifjúsági találkozóra készülnek. Készülnek – gazdag többes számban. A férfiak rendezik a tágas plébániakertet, mert lesz itt játék, sport, s persze lélekedző kiscsoportos beszélgetés is; az asszonyok miről másról, az asszonyfeladatokról beszélnek: mit főznek, hogy szépen ellássák népüket.

Némethné Lékó Anikó az egyházközségi képviselő-testület tagja. Ő a felelős a médiával való kapcsolatért, mindenütt igyekszik hírét adni, hírét vinni, hogy a plébánia ajtaja nyitva áll – mindenki számára.

A húsvéti szertartásokon már érezték ezt a nyitottságot. A hittanos kisgyerek fogta anyuka kezét, „gyere, szerepelek”, és a másik, a harmadik is. Amikor a zsinatra készültünk – mondja Sinka Józsefné –, „arról beszélgettünk, hogyan lehetne a közösség létszámát növelni. Az embereket általában a gyerekeiken keresztül lehet megfogni. Szerepeltettük őket a templomban, énekeltek, s eljöttek a szülők…” De a gyerekek – teszi hozzá Kovácsik Antal – „egymást is evangelizálják. Egyik mondja a másiknak: jöjj te is, olyan jó ott…”

A lelkes hölgykoszorú mellett megnyerő a képviselő-testület világi elnöke, Tengeri László is. Az ifjúsági találkozó szervezésében, látszik, van itt erő, okos, akaró szándék.

Demjénné Timár Katalin, a karitászcsoport vezetője meséli el Tengeri Lászlóval közös élményüket: „Érdekes volt megtapasztalni, hogyan nyílnak meg az emberek, például a karácsonyi gyűjtéskor. Amit nem is gondoltunk volna.” A Coop áruház és a Lidl előterében gyűjtötték az adományokat. „Előzetesen meghirdettük, kik vagyunk, milyen célra gyűjtünk, és sokan már úgy vásároltak, hogy a felajánlásukat kifelé menet letették az asztalra.”

S hogy ők is adjanak valamit az adakozóknak, „Demjén Katika sütött kis szíveket, s az adományokat ezzel viszonoztuk. Ezzel kívántunk boldog karácsonyt…” Mindannyian egyetértenek abban: „Azt mondják, közömbösek az emberek… nem igaz! Bár hamarabb ad az, akinek kevesebb van, mint aki könnyebben megtehetné.”

Visszatérően megemlítem: mit szóltak ahhoz, hogy mostantól egy házaspár vezeti a plébániát? Őszintén mondják: „Először nem tudtuk, miből fog ez állni, mit jelent, hogy akolitus valaki. Új személy, új rendszer… De ha megvan köztünk a szeretet, az élet megy tovább. S ha püspök atya úgy gondolta, Antiékat helyezi ide, akkor nekünk őket kell segíteni. Egymást – s ezáltal önmagunkat is.”

A helyzet újdonságával kapcsolatban még hozzáteszik: „Az atya nőtlen pap volt, ők meg család. Így egészen más velük a kapcsolat. Bizonyos fokig azért közvetlenebb, mert hasonló gondokkal küzdenek, mint mi. Ugyanúgy leszakad a gyerekük lábáról a cipő, mint a mi gyerekünk, a mi unokánk lábáról… Józsi atya is szorgalmazta a közösségi életet, de ez kimerült mise után egy-két szóban: – Jól vagytok? – Jól. – És ti? – Mi is, köszönjük. De most, hogy akár a képviselő-testületben, a kórusban, a karitászban közösen dolgozunk, többet megtudtunk egymásról. Jobban magunkénak érezzük a plébániát. Eddig el voltunk kényeztetve. Atya fölépítette a templomot, maga csinált mindent, most meg kiosztottuk egymás közt a tennivalókat: mindenkinek része van benne.”

Fotó: Cser István