Örülök a pápa kijelentésének, hogy az egyháznak ki kell lépnie magából. Az egyház egyik problémája ugyanis, hogy túl sokat foglalkozik önmagával. A figyelmünket sokkal jobban az emberi család gondjaira kell irányítanunk, és segítenünk kell ezeknek a megoldásában.
– Ön szerint mi lehet annak az oka, hogy a világ közvéleményét is érdekli az új pápa személye?
– Ebben szerepet játszik, ahogy Ferenc pápa a szimbólumokat használja – például az egyszerűség a viseletben. Ezek nem csak külsőségek, mélyebb jelentésük van. A szavak elszállnak a levegőben, a szimbólumok azonban megmaradnak. Ferenc pápa megértette a szimbólumok jelentőségét, és ezeket használva küld üzeneteket a világba. A világ felfigyelt erre, és válaszolt a pápa üzenetére.
– A pápa nagy hangsúlyt fektet a szegények iránti felelősségre. Ugyanakkor megnyilatkozásaiból az is kiderül, hogy nemcsak a „szegények egyházáról”, hanem a „szegény egyházról” is beszél. Önnek mi a véleménye erről?
– Erre nem lehet egyszerű választ adni. Az egyháznak nem szabad vagyont halmoznia, de anyagi javakra szüksége van, hogy segítő intézményeit fenntartsa. Ha az egyháznak nincsenek iskolái, akkor az ész és értelem dolgában leszünk szegények, és nem tudunk az embereknek irányt mutatni. Ha az egyháznak nincsenek szociális intézményei, a társadalom legszegényebbjei ellátatlanok maradnak. Amerikában is sok a szegény, de Washingtonban, ahol élek, a villamosokra azt írták ki, hogy a legnagyobb szegénység az értelem szegénysége. Azért nem tudnak előbbre jutni a szegények, mert nem tudják képezni magukat. A tanításhoz pedig egyetemekre és tudós emberekre van szükség. Ezzel tudjuk felemelni a szegényeket. Fontos, hogy ebben is megtaláljuk az egyensúlyt. Az értelem terén tehát a leggazdagabbaknak kell lennünk.
Amikor a kereszténység felszabadult az üldöztetések alól – mind Keleten, mind Nyugaton –, templomokat emelt. Ezek prédikálnak még ma is. Létrejött egy gazdag keresztény kultúra. Erre nem lett volna lehetőség, ha nem állnak rendelkezésre anyagi eszközök.
Persze a világban nagy a szegénység, amin az egyháznak a maga eszközeivel segítenie kell. De ezzel kapcsolatban az a kérdés, hogy vajon valójában ott helyben mit tud tenni az egyház.
Csak három olyan erény van, amiben azt mondhatjuk, hogy minél több van belőle, annál jobb. Ez a hit, a remény és a szeretet. Minden más esetben meg kell találnunk a középutat.
– Ön a II. vatikáni zsinat idején Rómában volt…
– Igen, akkor Rómában tanítottam. Sokat találkoztam a zsinat résztvevőivel, munkatársaival. Emellett hivatalosan egy afrikai érseknek voltam a szakértője, ezért jutottak el hozzám a zsinat dokumentumai.
– Egy interjújában említette, hogy sokan rövid zsinatra számítottak. Mégis két pápa hivatali idejét is érintette. Hogyan emlékszik vissza, milyen volt e két egyházfő?
– XXIII. János pápának – aki egyháztörténész és apostoli nuncius is volt – történelmi szempontból jó meglátásai, a diplomácia területén pedig kiváló tapasztalatai voltak. Törökországban az iszlámmal, Bulgáriában a keleti egyházzal, Párizsban a modern eszmékkel találkozhatott. Teológiája azonban nem terjedt túl azokon az ismereteken, melyeket első tanulmányai során megszerzett. Ehhez társult egy robusztus észak-itáliai természet. Ő azért hívta össze a zsinatot, hogy időszerűvé váljon az egyház. A zsinat előkészülete azonban nem e megújulás felé mutatott. Az első ülésen döbbentek rá a püspökök, hogy az elkészült dokumentumok alapján ezt a feladatot nem tudják végrehajtani, mert azok nem megújítanák, hanem megmerevítenék az egyházat. Ennek az lett az eredménye, hogy egy olyan új zsinatot teremtettek, melyet a pápa nem látott előre. A zsinati atyáknak sikerült megfogalmazniuk az új meglátásokat, arra viszont már nem jutott sem idő, sem energia – kivéve a liturgiát –, hogy gyakorlati döntéseket hozzanak. Éppen ezért az egyház gyakorlati megújítása csak a zsinat után kezdődhetett el.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy XXIII. János pápa egyfajta megtérésen ment keresztül. Elfogadta azt, hogy a sok előkészület elveszett, és helyette valami gyökeresen új jött létre.
VI. Pál pápa XXIII. János nyomdokain haladt tovább. Ő sem avatkozott bele a zsinat menetébe, legfeljebb általános kérdésekben. De az fontos, hogy a két pápa között – legalábbis ami a zsinat irányát jelenti – nem volt törés.
– Miben jelölné meg a zsinat fő eszméit? S mik azok a pontok, melyekben nem sikerült előrelépni?
– Szerintem az egyik legfontosabb szemléletváltás az volt, hogy a zsinat nem pápáról, püspökökről, laikusokról beszélt, hanem egységesen Isten népéről, melyet a keresztség alapoz meg. Egy másik lényeges pont, hogy kimondta: az egyház is változik – helyesebben mi, az egyház tagjai fejlődünk – az emberiség történelmében. Ez azt jelenti, hogy egyre jobban értjük az első evangéliumi híradást, és nekünk készen kell lennünk az átalakulások elfogadására. Viszont azt is ki kell mondani, hogy van egy maradandó mag, ami nem változik.
Mivel egy fejlődési folyamatról van szó, igen nehéz meghatározni, hogy mi az, ami a zsinati gondolatok közül megrekedt valahol. Szerintem úgy kell elképzelni a zsinatot, mint egy hatalmas hullámot a tengeren, mely valahol kezdődik, növekszik, és akár cunamivá is változhat. A zsinat lezárult, de nem lett vége.
– Milyen változást szerettek volna a II. vatikáni zsinat atyái a világiak egyházon belüli szerepében? Megvalósultak ezek az elgondolások?
– Bizonyos szempontból a zsinat nagyobb szerepet szánt a laikusoknak. Később az egyházjogban lefektettek egy elvet, mely szerint ők nem vehetnek részt az egyház kormányzói hatalmában. Az magában foglal olyan elemeket, melyeket a püspökök a szentelésük során kapnak meg. De az egyházmegye kormányzásának lehetnek olyan részei, melyekhez nem szükséges a felszentelés. Ilyen lehet sok szervezési feladat. Ezen a területen sajnos nem történt előrelépés. Nagyon sok egyházhoz hű és jól képzett laikus van, akiknek az ajándékait nem használjuk fel.
– Magyarul is megjelent A Lélekre nyitottan címmel a szerzetesi életről írott könyve, mely a zsinat szellemében vizsgálja a témát. Az ott feltett kérdést – Mi a helye a szerzetesi életnek az egyházban? – ma hogyan válaszolná meg?
– A szerzetesi élet abból született, hogy néhányan minden erejükkel azon voltak, hogy jó keresztények legyenek. Ezért elhagyták a világot, a család és a pénz gondját. Ha a kezdetekre tekintünk, Szent Benedek regulájában egy józan és okos keretet teremt meg ehhez. Amikor a szerzetesekről beszélünk, arra gondolunk, hogy ők keresték az Istent, ezért vállalták ezt az életformát. De valójában Isten volt az, aki megtalálta őket. A Szentlélek az, aki aztán egyeseket kiszemel arra, hogy a kor szükségletei szerint ezen belül létrehozzák a maguk irányát, mint Szent Ferenc vagy Teréz anya. A Szentlélek az, aki közösségeket teremt.
– A zsinat idején olyan hittudósok tevékenykedtek az egyházban, akik ma is fontosak a katolikus teológia szempontjából. Ismer olyan ma élő teológust, akinek a munkássága meghatározó lehet a jövőben?
– Az igazi teológia mindig a hagyományban gyökerezik és abból nő ki. Vagyis visszamegy a kezdetekhez: a Szentíráshoz és az első tanúkhoz. Karl Rahnernek, Henri de Lubacnak vagy Yves Congarnak – akinek valószínűleg a legnagyobb hatása volt a zsinatra – a hagyománnyal kapcsolatban is mély meglátásai voltak. Erre alapozva építették fel teológiájukat. Ha a következő nemzedék közvetlenül Rahnerhez vagy de Lubachoz fordul, és nem végzik el ezt a fokozatos építkezést, akkor ők inkább utánoznak. Egy jó teológiának bele kell gyökereznie a Szentírásba, az egyházatyákba és az egyház életébe. Aki ezeket ismeri, de mondjuk Congart nem, az még lehet jó teológus, viszont fordítva ez nem lehetséges.
– XXIII. János pápát idézte egy előadásában: „Manapság sokkal inkább, mint valaha, az egész emberi nem, s nem pusztán a katolikusok szolgálatában kell állnunk. Minden mást megelőzve az emberi személyek, s nem csupán a katolikus egyház jogait kell támogatnunk.” Mit jelent ez pontosan?
– VI. Pál pápa az egyik előadásában azt mondta, hogy az egyháznak az emberi társadalomban a béke követeként kell jelen lennie. Úgy fogalmazott, hogy az egyházi diplomácia célja Isten békéjét közvetíteni az emberek között. Lassan rájövünk, hogy az egyháznak nemcsak a tisztán katolikus elveket kell képviselnie, hanem hirdetnie kell Isten dicsőségét az emberek között. Ez pedig az emberi méltóság. Isten adta az értelmet, a szabadságot és a lelkiismeretet minden embernek, ezért az egyház ezeket védheti mindenkiért, mindenkiben és mindenütt.
– Úttalan utak ura című könyvében írja a következőket: „Isten nem csupán tiszta értelem vagy szuverénül erős akarat. Költő is az Isten, aki szereti a szavak táncos ritmusát, akkor is, ha egy kicsit összezavarodik tőle az értelmük. Zenész is, aki szereti a hangok játékát, akkor is, ha racionális értelmezésük mellbevágó vagy képtelenség. És festő, aki szívesen vet vászonra erős színeket és élvezi a hatást, jóllehet azok, akik megnézik a képet, talán azt gondolják, hogy feje tetején áll.”
– Az emberi nyelven beszélhetünk úgy Istenről, mint egy művészről. Akármekkora is egy festő, nem tud olyat alkotni, ami vetekszik, mondjuk egy naplemente látványával. Az egyház a kezdetektől kapcsolódott a művészethez. Van olyan teológia, mely egy nagy épületre hasonlít. De ez mindig csak olyan lesz, mint a csontváz az emberben. Ennek értelmes szemeket és húst kell adni. A művészet mélyebb intuíció, mely nem fogalmakkal dolgozik. Minden fogalom olyan, mint egy bögre, csak annyit lehet beletenni, amennyi belefér. A művészetben van valami nagy isteni ajándék. Az Isteni színjáték nem csak egy firenzei poéta munkája. Abban van valami olyan mély dolog, melyet nem lehet fogalmakkal leírni.
Fotó: Kissimon István
