Az ardóc jelentését már Móra Ferenc sem ismerte, aki pedig jól „megtárcázta” lepkénket. Bár több helységnevünk is van, amelyben „ardó” rejtőzik, de ez elkerülte a lepkészet mezejére tévedt régész figyelmét. Az ardóc szakmájában rokona lehetett az erdésznek, és olyasvalakit jelölt, aki védte az erdőt. Az ardócokat nyugodtan elkönyvelhetjük a magyar földről kihalt szakmák képviselőinek. Sajnos ugyanígy, a mi lepke Ardócunkat is a kipusztultak közé kell sorolnunk. Vélhetőleg a XVIII. század végén Kitaibel gyűjtötte az első példányt Szeged környékén, amely aztán Koyhoz került, akinek gyűjteményét Frivaldszky vásárolta meg. A faj egyedei aztán csak egyesével tűntek fel, majd a lepkészek rájöttek, hol és hogyan kell gyűjteni. A századforduló utolsó békeéveihez kötődnek Schmidt Antal kutatásai, amikor is kincstári pénzen elkerítettek egy területet, hogy a lepke életmódját alaposan megismerhessék. 1912-ben megszületett Az Oxytrypia orbiculosa Esp. fejlődési viszonyai című munka, és fény derült arra, hogy a lepke hernyója a nőszirom gyöktörzsében él, a föld alatt, és nyár elején bábozódik. A lepkék késő ősszel, a vénasszonyok nyarában repülnek nappal, verőfényes időben. Mivel a fajt sokáig csak Magyarországról ismerték, az a két–három, lepkegyűjtésből élő ember egymás elől titkolta a lelőhelyeket, sőt még össze is verekedtek a „vadászati” jogok felett – olyannyira, hogy perre mentek. A lepke hazai reneszánszával párhuzamosan kezdődtek a nagy folyamszabályozások, és Budapest környéke is – ahol a lepke legtöbb élőhelyét ismerték – gyökeres változásokon ment keresztül. Aztán az Ardóc a harmincas években ismert helyeiről hirtelen eltűnt. Utolsó példányát idehaza 1949-ben fogták be Maglód környékén. Azóta felröppennek hírek, hogy itt vagy ott látták, fogtak belőle, ide vagy oda visszatelepítették. Védett lepke lett, bár a „maglódi eset” óta senki sem látta, és a neve is átváltozott, „nagyfoltú bagoly”-ként említik. Idén ősszel aztán egy nagy lepkészcsapat „kiszállt” a Kiskunságba, és végigjárta nemcsak az ottani legendás, régi helyeket, hanem a reménnyel kecsegtető újabbakat is, ahol tavasszal még nagy mezőkben virít a tarka és a homoki nőszirom. A lepkét nem találták. Ezek után talán kijelenthetjük, hogy kis hazánkban nincs Ardóc. Van viszont a még kevéssé iparosított Balkánon és az ázsiai sztyeppvidéken egészen Mongóliáig. Sőt, a faj testvérét, a Stefánia Ardócot (Oxytrypia stephania) idén is sikerült lefényképezni az iráni hegyekben, a sikertelen magyar pusztai keresést követő expedíció során. Elgondolkozom ezeken. Ezt a kis teremtényt Magyarországon talán száz ember ismeri. Ennek a száznak a negyede tett és tenne is valamit érte, ha még lennének állományai. Őrizné, figyelné és megpróbálná úgy alakítani a lepke környezetét, hogy a kis ardóc-életláng ne csak pislákoljon, hanem erősen lobogjon. Kikutatná, mi a legjobb neki, és úgy gazdálkodna a területen. Milyen örömmel járnák az alföldi pusztákat vagy a budai kopárosokat, és gyönyörködnének ebben az élő tüneményben! Mi, lepkészek, nem felejtjük a Körjegyű Ardócot! Ha mi, emberek, egy ilyen, másoknak teljesen jelentéktelen lepkét több mint két évszázada pontosan nyomon követünk, mennyire tud és számon tart minket a mennyei Atya! Mennyire akarja és tudja nekünk a jobbat! És ha már mi nem is vagyunk, ő akkor is számon tart minket, és nem felejti jótetteinket, amelyekkel másoknak örömöt okoztunk.
