Hosszú ideig téeszközpontként működött a barokk korban, a XVIII. században, a török uralmat követően emelt majorsági épület. Asztrik főapát nevetve jegyzi meg, hogy az államosítás után fogfájós helynek számított: szerzetesnövendék korában ugyanis – többek között – itt működött a helybéli fogászat is.
Egy XVII. századi leírás ilyen képet fest az állapotokról: „A hegy tetején a vár ékeskedik, lábánál pedig a helység, ami csak kicsi. A várat egykor falak és erős tornyok övezték, amelyeknek ma csupán romjaik láthatók. A hegy lábánál nyugatra van a falu, amely bizony kicsiny. Ebben a magyar, német, horvát és szláv emberek keveréke lakik. A helységet a monostor tágas majorja gazdagítja.”
Az épületeket enyészetre lehet ítélni, le lehet rombolni, de ha lélek lakik bennük, nem lehet elpusztítani. Jöhettek tatár, török, majd jozefinista idők, később a „dicső” szocializmus, az adótorony sugárzása, ha időlegesen abbamaradt is, később újra feléledt. Ma a világörökség részeként számon tartott szép magyar lélek-tájban járunk. Az elmúlt másfél évtizedben megépült a turistafogadó, a monostorba vezető gyalogos híd, létrejött az Apátsági Pincészet – egyedülálló technikai megoldással –, megújult a gyógynövénykert, felépült a Szent Jakab Zarándokház, valamint a Viator Apátsági Étterem és Borbár. Most pedig Asztrik főapát magyarázatával lépünk be az apátsági majorságba.
„Az épületnek jelentős múltja, s reményeink szerint szép jövője van. A monostor csodálatos látványt nyújt a majorsági épület udvarából. A XVIII. századtól kezdve ez jelentette a rendi gazdálkodás központját: istállók, tárolók, szerteágazó pincerendszer épült, minden, ami hozzátartozott ama korhoz. A majorsági látogatóközpont átadása nyereség a városnak, hiszen emeli a városképet, s nyereség nekünk, mert az épületben nyíló három kiállítással újabb vendégeket vonzhatunk ide. Valaki úgy fogalmazott: a látogatóközpont megnyitásával az apátság lejön a városba.”
Pannonhalma a Budapest–Pozsony– Bécs útvonalon egyre inkább elkerülhetetlen megállóhely. Néhány kilométerrel odébb az autópálya, s az átvitt értelemben is száguldó ember, ha lekanyarodik, itt kiszakadhat űzöttségéből.
„A török utáni időktől kezdve jó néhányszor újra kellett építkeznie a rendnek, s ez a mai nap is az újjáépítés örömével szolgál” – folytatja a főapát. – A majorság ma nem gazdasági, hanem kulturális központként nyílik meg. Illeszkedik ez a bencés rend küldetéséhez: tanítunk, evangelizálunk, és igyekszünk képviselni a kultúrát.”
Mielőtt Várszegi Asztrik és munkatársai végigvezetnének „pincétől a padlásig”, kalandozzunk el kissé. Persze mindvégig – szeretem így nevezni, nem elvetve ezzel Kazinczy Pannonhalma névadását – Szent Márton hegyén maradunk.
A kertészetben járunk. Virágzik a levendula, a lila illatáradatból innen nézve is kiemelkedik a monostor épülete. Nagyszerű: akármerre járunk, a szem és a lélek! – mindenünnen a lényegre lát. Az Officina Sancti Martini gyógynövényműhely régi patikák hangulatát idézi. Különféle patikusedények, laboratóriumi fölszerelések, üvegcsék. Előkerülnek a pisztillusok (porcelánból készült törők), a spatulák, a kisebb-nagyobb méretű patendulák (mozsáredények). Mellettük korszerű mérlegek, keverőberendezések, töltőgépek.
Nem gyógyszerek, de miféle csodaszerek készülnek itt? – kérdem a laboratórium munkatársaitól, Izer Katalin gyógyszerésztől és Steczina Mónika kozmetikustól.
„Azért nevezhetjük csodaszereknek ezeket, mert valamennyit igényes kézimunkával állítjuk. Mindegyik termék a kertészetben található valamelyik gyógynövény kivonatát tartalmazza.”
Kozmetikumok sorakoznak, ízléses csomagolásban. A laboratóriumot egy évvel ezelőtt hozták létre. „Van már olyan termékünk, amelyet elláttunk az officinás védjeggyel: a levendulaszappant. Fürdősóink polcra készen várakoznak, bár még nem kerültek forgalomba.” A mostani levendulahetekre kínálják kisebb méretben a levendulaolajat tartalmazó szappant. Teleszívjuk magunkat a tisztító illattal.
Az itt készülő termékekkel szemben támasztott követelmény: növényi anyagokból, tiszta formában, természetes eljárással készüljenek, s kötődjenek a hagyományokhoz. Izer Katalin elmondja: feldolgozták a bencés gyógyszerész, Reisch Elek XVIII. századi híres receptes könyvét, s kiválasztották azokat a bőrgyógyászati és más, külsődleges készítményeket leíró recepteket, amelyeket fel tudnak majd használni. Megszülettek azok a termékcsaládok, amelyek ezekre a receptekre épülnek majd. Már a nevük is vonzó: „A Miracolosum elnevezésű termékcsalád gazdag növényiolaj-tartalmú. A Confortens fűszeres, ugyancsak illóolaj-tartalmú, vérkeringést serkent. A Marianum elnevezésű készítményeket – ugyancsak Reisch Elek nyomán – boldogságot elősegítő kolostori termékeknek szánják: frissítő érzést kölcsönöznek, kellemes közérzetet adnak.” Szappanok, krémek, arclemosók, lábfrissítők, sarokápolók, ajakápolók… lélek és test harmóniája.
Egy-egy gyártási szakaszban néhány száz szappant állítanak elő. Itt nyoma sincs a tömegtermelésnek. Igazán exkluzív daraboknak számítanak, ünnepekre, ajándéknak valók… Zólyomi Zsolt parfümőr választotta a levendulaolajhoz a kísérő mandarinolajat. „Ami szintén az öröm olaja, s a kettő együtt nyári, mediterrán illatot ad a szappannak.”
Visszük magunkkal a „patika” és a kert csöndes varázsát. Visszatérünk a majorsági épülethez. Közben rövid időre megállunk a pannonhalmi kosárlabdacsarnok építkezésénél. Alagút és külső átjáró köti össze a gimnáziummal. Ősszel a diákok már itt kergetik a labdát, de a terem méretei, igényessége nemzetközi mérkőzések lebonyolítását is lehetővé teszi. A terem üvegfala a völgyre néz, egyébként az épületet besüllyesztik a domboldalba, tetejére füves borítás kerül – nagyszerű megoldás.
Sétánkat a majorsági pincében kezdjük: sok száz méter hoszszan, szerteágazó járatokkal fut be a hegy alá. A lejáratot és a belső teret az elődök úgy képezték ki, hogy a lovas kocsik, szekerek is könnyen tudtak benne közlekedni. A falak eredetiek, megtisztították őket, s a hordók közül megmentették, amit lehetett. Ma már persze nem tárolnak bennük bort, a pince hangulatát emelik. S máris az apátsági szőlészet történetével ismerkedünk: Pannónia szőlőskertje – monostori szőlő- és borkultúra Pannonhalmán, hirdeti a cím. Néhány szőlőtőkét is ültettek a pincében, ezek persze nem zöldellnek ki. Az egyik félbevágott hordóban nyolcvannyolc vetített képpel mutatják be a szőlőművelés, borkészítés fortélyait.
Sétálunk tovább: Wiedemann János környékbeli kádármester adta a berendezések zömét, s rendezte be az egykori kádárműhelyt.
A szőlőhöz az ég és a föld egyszerre kell. A szőlőműves mindig úgy gondolta, az időjárás bizonytalan – a termés a Jóistentől függ. Így találkozik a természet és a szakralitás.
A következő járatban egy XVIII. század végi présházba érkezünk: ősi, napszítta, idő barázdálta bejárati ajtó, cseles zárral ellátva, a hozzáértők makkos fazárnak nevezik. Szükség is volt erre, hiszen a pincében őrizték az értéket, a kincset, a tisztán csorduló nedűt. Századvégi prés, présházbelső…
Dénesi Tamás, a főapátsági levéltár vezetője, a kiállítás kurátora az egyik pinceág mélyére mutat: „1922-ben építették a falba a két hatalmas betontartályt. A helyi hagyomány szerint a mögül indul az apátságba ve-zető alagút.” S hiába állítja, semmiféle írásos nyom nem tanúskodik erről, a helyi gondolkodásban mégis eleven a titkos járat legendája.
S persze hogy előkerül a hemina, ez a régi római mérték, amellyel a bor mennyiségét jelölte Szent Benedek regulájában. Asztrik főapát veszi át a szót, a helyhez – és hozzá – illő kedélyességgel: „A hemina mértékegység jelentése elveszett. Ezért a nagy bencés szabadságban minden monostor maga határozza meg a hemina menynyiségét. Mások ételének és italának mértékéről – mondja Szent Benedek – némi töprengéssel rendelkezünk. Kinek-kinek saját ajándéka van Istentől. Szent Benedek kijelöli a szélsőségeket, s ezek között kell – a borfogyasztásban és minden másban – megtalálni a középutat.”
Száz évvel korábbi apátsági palackok sorakoznak, eredeti címkével. Valaki a fröccsöt említi, utalva Jedlik Ányos bencés szerzetes (1800–1895) és a szóda kapcsolatára. Mint köztudomású, a szóda feltalálását és ezáltal a fröccs megszületését is a bencéseknek köszönhetjük. Asztrik főapát a derült hangulatban fölemlíti: „A rendtársak egy alkalommal meghívták Ányos urat következő nap délután öt órára egy fröccsre. Erre Jedlik megkérdezte őket: miért, a rendtárs urak tudják, hogy holnap délután ötkor szomjasak lesznek?”
Rend a lelke mindennek. A falon olvasható a bencés szerzetesek napi programja. Az imaórák, a munka ideje, s kedden és csütörtökön kora délután: séta, beszélgetés és borozgatás.
Ismerkedünk – föliratok formájában – a régi borfajtákkal. Már így is esztétikai élményt nyújtanak: Pannonhalma gyöngye, Pannonhalmi rizling, Château Pannonhalma, Tényői vörös, Tényői fehér, Bársonyos gyöngye, Bársonyosi aszú, Somlói édes, Somló gyöngye és Cellsági.
„Mi azt folytatjuk, amit őseink elkezdtek – mondja a főapát. – Nincs új nóta, csak a kommunizmus belejátszott kissé.”
Bármennyire drámai és nehéz legyen is a múlt, ilyen módon is túl kell jutni rajta a léleknek, így is hegednek az emléksebek.
A mai pannonhalmi borok is szép elnevezésűek. (E sorok írója hadd büszkélkedjék itt is: az egyiknek – Prior /elöljáró/ – ő adta a nevét.) A Tricollis onnan ered, hogy hármas halomnak nevezték az egymásba fonódó dombokat. Három dűlőből egy-egy szőlőfajtát tartalmaz, házasított bor, idegen szóval cuvée. A Hemina az említett mértékegység után kapta a nevét, a Haustus pedig a szintén említett XVIII. századi szokásra utal: kedden és csütörtökön fél háromkor borozgattak a szerzetesek. No és az Infusio: ez a vasár- és ünnepnapok bora. „Vasár- és ünnepnap infúziót kaptak a rendtársak” – írta Lécs Ágoston főmonostori perjel annak idején. Mintha gyertyák világítanának, úgy sorakoznak a pincejárat végén a hangulatos oldalfények. Kép és kereszténység – vizuális médiumok a középkorban; ez az időszakos kiállítás címe – összeállítása Bokody Pétert dicséri. Az első rész a mozaik, az üvegtábla, a falkép és a táblakép funkcióját hasonlítja össze, s bemutatnak néhány, a liturgiában használt képtípust. Majd a magánáhítat és könyvfestészet remekeiben gyönyörködhetünk, s hogy a lélek milyen utakon közelíthet Istenhez.
Óhatatlanul a főmonostori kiállításra gondolok: az Ikon és ereklye címet viseli, s a lentihez hasonlóan elcsöndesedésre int. Ez utóbbi bemutatja a képtisztelet történetét Keleten és Nyugaton – s máris III. Leó bizánci császár korában, a képrombolás időszakában vagyunk. Messzire vezetne eltűnődni azon, hogyan alakult a történelem folyamán a képek tisztelete és az ábrázolt személyek imádása. Ma sem árt elgondolkodni: mit tiszteljünk, s mi – helyesen: ki – az, akit imád a jó lélek. Azon sem árt elgondolkodni, hogyan értsük helyesen az „imádás” kifejezést.
S aztán az ereklyék elé lépünk. „A képmások egyrészt ábrázolások, de sok esetben átvették az ereklyék csodatévő erejét is.” S egy másik, értelmező felirat: „Az ikon nem bálvány, de szoros kapcsolata miatt mintaképével a jelenvalóvá tétel erős formája…” Közben egy északburgundiai és egy bukovinai kolostor élete pereg előttünk, kísérőszöveg nélkül, önmagáért beszél – vagy helyesebben hallgat – a szerzetesek mindennapjait rögzítő képsor. „Nagyon intelligens, nagyon szép kiállítás, azt gondolom, méltó a helyhez, s aki figyelemmel végigkíséri, nagyon sokat kaphat a kereszténység üzenetéből” – mondja Asztrik főapát.
Térjünk vissza a majorsági kiállításokhoz. A tervek szerint fogadják majd a sikeres vándorkiállításokat, bemutatják a jelentős tárgyi, kulturális örökséggel rendelkező nyugateurópai bencés monostorok művészeti anyagát, s helyet adnak a kortárs egyházi művészetnek.
A klasszikus bencés élethez hozzátartozott, s tartozik ma is: ora et labora et legere – imádkozz, dolgozz, olvass.
Továbblépünk: az állandó kiállítás a főapátság művészi értékeit mutatja be: kelyhek, kárpitok, festmények, ötvösművek, de régi kövek, oszlopok, szobrok, kerengőrészlet az Árpád-korból. Mindez egyetemes magyar történelem is. Ez a kiállítás Takács Imre munkáját dicséri. A gyönyörű gyöngyökkel, drágakövekkel ékesített tárgyak láttán a főapát megjegyzi: értéktelen üvegek csillognak. II. József idején – a rend működésének betiltása után – az ékköveket a Habsburgok eltávolították a tárgyakról, s egyszerűen kommunizálták. Volt honnan tanulniuk a XX. századi államosítóknak… A kávéházban zsályafagylalt, zsályasütemény és másféle ínycsiklandozó desszert kínálja magát, s egyre gazdagabb választékban apátsági termékek is kaphatók. Közben a belső udvaron kialakított színpadon elképzelem, amint fölhangzik a zene, július közepétől folyamatosan hangversenyek várják a betérőket.
A kiállítások szellemi gazdagsága Várszegi Asztrik szavai nyomán kapja meg eligazító értelmezését: „A bencés életstílusból, amely alapvetően keresztény életstílus, következik a párhuzam: az isteni kultusz, az Isten tisztelete együtt jár az emberi kultúrával. Ahhoz, hogy méltó módon végezhessük az istentiszteletet, szép templomot emelünk; hogy a szentmise méltó legyen, megfelelő kellékek szükségesek: szép kehely, ízléses miseruha. Ahhoz, hogy a misekönyvből az isteni igét hirdethessük, szép kódexekre volt szükség. Ma új Szentírás-kiadásra készülünk. Simon László rendtársunknak hamarosan megjelenik Újszövetség-fordítása, amely ugyancsak a hagyományokat folytatja: Békés Gellért atya 1950-ben a világ különböző részeibe induló magyaroknak a Békés–Dalos néven ismert Újszövetséget, ezt a szellemi örökséget adta a kezükbe; hogy el ne feledkezzenek Istenről és anyanyelvükről.”
Vándor – állj meg Pannonhalmán, s ha megajándékoztad magad e csöndes, életörömöt növelő befogadással, már tudni fogod, hogyan és merre indulj tovább.
Fényképezte: Cser István
