Ha valaki már három napja nem evett, felfüggesztődnek a számára fontos értékek, és semmi más nem marad, csak az, hogy enni akar. Ezzel bármelyikünk így lenne. Senki ne értse félre: nem azt mondom, hogy bizonyos esetekben jogos lehet elvenni a másokét. Hanem azt, hogy a hosszan elhúzódó nélkülözés hatására az egyén és a közösség céljai egyaránt eltűnnek, és nem marad más, mint hogy a mai napot túl kell élni. Gyakran válunk ingerültté, amikor ilyen, értékeiket, jövőjüket, céljaikat vesztett közösségekkel találkozunk. Jó lenne, ha tudnánk: ez mindig egy keserves, fájdalmas folyamat végpontja már. Ne ítélkezzünk, ne mondogassuk ilyenkor azt, hogy „Csak az a baj, hogy nem akarnak dolgozni.” Mert lehet, hogy nem tudnak, lehet, hogy nem akarnak, és az is lehet, hogy már nem tudnak akarni. Ez utóbbi felismerést kellene egészen közel engednünk magunkhoz. Akkor megértenénk, hogy az ilyen helyzetbe került embereken már nem segít, ha csak pénzt vagy csak munkát adunk nekik, ha csak lakhatáshoz segítjük őket. És hogy nem segíthetjük őket távolról. Emiatt vált nálunk, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál kulcsszóvá a jelenlét. Rájöttünk ugyanis, hogy távolról egészen hasonlónak tűnő nyomorúságok közelről meglepően másfélék lehetnek. Univerzális megoldások nem léteznek. Az első lépésnek mindig a szociális diagnózis elkészítésének kell lennie. Semmi sem működhet az előtt, hogy pontról pontra megismernénk az adott közösség helyzetét, nehézségeit, és megértenénk, mi a bajok oka. Megesik, hogy két egymás melletti, rendkívül hasonló adottságú település közül az egyik virágzik, a másik pedig halott. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat nem hiszi, hogy Magyarország minden gondjára megoldást tud adni. Ehelyett arra törekszünk, hogy szemléletet, módszertant ajánljunk a döntéshozóknak. Az Európai Uniónak kulcsfogalma a szubszidiaritás, ami egy kicsit leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a közösségekre kell bízni a sorsuk formálását. Ha élő közösségről van szó, mi is azt tartjuk a legjobbnak, ha felülről nem szólnak bele, mit akar egy település, hanem forrást biztosítanak az ott élők számára ügyeik minél eredményesebb intézéséhez. De összeroppant, szétzilálódott közösségek esetén ez az út már nem járható.
Az első lépés ilyenkor a közösség életre keltése. A keresztény tanításnak ez ügyben óriási ereje, lehetőségei vannak, de ez nem azt jelenti, hogy evangelizációval kell kezdenünk. Hanem lehajlással, közösségvállalással, kíséréssel. A jézusi mozdulatok ellesésével. Mert – mint Kozma atya annyit mondogatta nekünk régen a hittanóráin – az ember saját erejéből csak leereszkedni tud a másikhoz, nekünk viszont a lehajlás művészetét kellene megtanulnunk. Kérdezte, hogy kinek a feladata segíteni. Könnyű rávágni, hogy az államé vagy az önkormányzaté. De ki az állam? Ez gyakran megfoghatatlan. Sok ember gondolja azt is, hogy a segítés a karitatív szervezetek ügye. Ám a Magyar Máltai Szeretetszolgálat azt tartja a legfőbb hivatásának, hogy a társadalom nehézségeit egyre jobban megértesse, érintettjeit pedig szerethetővé tegye. Azért képes erre, mert közel megy a nehézségekkel küzdőkhöz, és emiatt másképpen látja őket. Nem azért, mert mi olyan jók vagyunk. Hanem azért, mert olyan közelről mindenki ugyanazt látná, amit mi, és mindenki éppúgy segíteni akarna. Fontos volna bizonyos alapkérdésekben egyetértésre jutnunk. Azt hiszem, a gyermekek éhezése – bármilyen keményen hangzik is, ez velünk élő valóság – ilyen kérdés. Az evangéliumból a koldus Lázár történetét idézi az emlékezetünkbe, akinek még az asztalról lehulló maradékokból sem jutott. Mi vagyunk a gazdag ember. Nem szabad feladnunk a közös töprengést, hogy mi ként segíthetjük a ránk bízottakat. A legnyomorultabb és sokszor megvetett ember is Jézus arcát hordozza, sőt ő hordozza leginkább, ez nem is kérdés! A nagyobb kérdés az, hogy akinek segítenie kellene rajta, az hordozza-e… Magyarországon is több a „gazdag” ember, mint a nyomorult, több az erős, mint a gyenge, több a lehetőség, mint a hiány, több a túltáplált, mint az éhező. Az állam mi vagyunk – mindannyian, egyenként. A felelősség elől senki sem futhat el.
– Mi a legnagyobb segítség egy elesett, hajléktalan ember számára?
– Ez nem az irgalmas szamaritánus története, vagyis nem a másikért való teljes felelősségvállalásé. Óva intenék attól, hogy azt gondoljuk magunkról, megmenthetjük a világot. De az fontos, hogy megszólítsuk a nehézséggel küzdőt, és hogy legyen bennünk hajlandóság megérteni, mi rejlik a furcsasága, esetleges hangossága mögött. Sokszor megesik, hogy amikor egy rászorulóval találkozunk, önkéntelenül azokra a mondatokra találunk rá, amelyekkel azt erősítjük magunkban, miért nem kell neki segítenünk. Jó lenne, ha ilyen esetekben egyre inkább azokat az érveket tudnánk megtalálni, amelyek a segítés mellett szólnak.
– Sokan azért nem segítenek, mert úgy gondolják, inkább ártanak vele, ha mondjuk, a pénzből italt vesz a segítségre szoruló.
– Az alkoholizmus betegség. A beteg mindenképpen alkoholhoz akar jutni, mert függő, és ha ez nem sikerül, meg fog halni. De az nem reális lehetőség, hogy ne igyon. Ahelyett, hogy elítélnénk a szenvedélybetegsége miatt, próbáljuk inkább megérteni, „elkísérni”. Hihetetlenül hosszú közös erőfeszítés kell ahhoz, hogy felismerje a kifelé vezető utat. A balesetet szenvedett emberhez gondolkodás nélkül mentőt hívunk, és nem kérdezzük, ő volt-e a hibás. A bankrablót is ellátják, meggyógyítják, ha a bűncselekmény közben megsérül. Miért gondolkodunk akkor azon, hogy egy szegény, nyomorgó embernek segítsünk-e vagy ne? A társadalomnak ilyenkor társként és nem bíróként kell viselkednie. Valaki közülünk bajban van, a segítségünkre szorul: ennek a felismerésnek minden mást felül kell írnia.
– Hogyan tekint a tél elé a szeretetszolgálat? Mi a helyzet például Budapesten, a hajléktalan emberek ügyében?
– Semmiképpen nem szeretném a kérdést leszűkíteni a hajléktalanságra, mert az nagyon félrevezető lenne. Magyarországon minden egyes nap több ezer ember éhezik, és a kistelepüléseken tíz gyerekből kettő nem látja a táblát, mert nincs szemüvege. Több tízezer család számára jelent gondot a fűtés, több tízezer szülő nem tudja megvenni a gyermekeinek az alapvető gyógyszereket, több százezren aggódnak lakhatási problémák miatt, és körülbelül ötszáz településen semmilyen, gyermekeknek szóló programot nem szerveznek soha. Naponta hat ember lesz nálunk öngyilkos. Ezzel második helyen állunk az Európai Unióban, míg az egy főre jutó pszichiátriai ágyak számában a huszonhatodikon. Körülbelül kétezer-ötszáz öngyilkosság történik évente, vagyis ha az érintett családokat tekintjük, egy nagyobb városnyi ember közvetlen környezetében dönt valaki úgy, hogy nem érdemes tovább élnie.
Azt reméljük, hogy a közmunkák és a tüzelősegély-programok következtében a vidéki nyomor enyhülni fog. A hajléktalanság kérdésében súlyos vitákra számítunk, ami egész biztosan vissza fog ütni az ellátásra. Meg győződésem, hogy a legfontosabb kérdésekben kötelező egyetértésre jutnunk, mert emberi életeket semmilyen érdekre hivatkozva nem lehet beáldozni.
– Mit kezdhet a társadalom azokkal a folyamatokkal, amelyek újabb tömegek nincstelenné válását eredményezhetik?
– Ez nagyon bonyolult kérdés; én biztos vagyok abban, hogy az élő közösségek kevésbé roppannak meg bármilyen válság idején. Az irány világos.
– Vannak-e a magyarországi hajléktalanhelyzetnek jellegzetes sajátosságai az európai országokban tapasztaltakhoz képest?
– A legtöbb európai nagyváros ugyanolyan szigorral kezeli a kérdést, mint Budapest és más városaink: a belvárosokból igyekeznek kiszorítani a hajléktalan embereket. Ami azonban nálunk biztosan egyedülálló, az az, hogy az ügy a politika martalékává lett. A magyar hajléktalan-ellátás az egyik legjobban felépített struktúrájú Európában. Ám a társadalmi-szociális környezet sokkal rosszabb, mint máshol, mert nálunk nem túlzás lakás- és lakhatásválságról beszélni. Magyarországon nagyon könnyű hajléktalanná válni, és keservesen nehéz a hajléktalanságból kivezető utat megtalálni. Emiatt egyre többen adják fel, válnak szenvedélybeteggé, ami új problémák tömegét zúdítja a társadalomra és a segítőszakmák képviselőire. Az egyik legsürgetőbb szakpolitikai feladat egy hosszú távra szóló lakáspolitikai elképzelés kidolgozása.
– Mi garantálhatná, hogy az egyes ember ne tűnjön el az ellátórendszer labirintusában, hogy sorsának alakulása követhető, az egyes megbicsaklások pedig útközben korrigálhatók legyenek? Gyakran hallható kritika, hogy a mai helyzetben szükségszerűen sziszifuszi a munka, amelyet a szociális munkások végeznek, és valójában nem segíti hozzá a bajban levőket a kilábaláshoz, újrakezdéshez. Sokan közülük „egy helyben járnak”, a helyzetük hosszú éveken át sem javul.
– Az állam szabályozó szerepe nélkülözhetetlen, de a legjobban szabályozott rendszer sem működik szakmailag és lelkileg felkészült emberek nélkül. És a lelki felkészültség ez ügyben éppen annyira fontos, mint a szakmai. Valóban fontos lenne, hogy követni tudjuk, kivel mi történik az évek során. Ám az alapkérdés az, hogy mire van ereje a közösségnek. Tudunk-e mindenkit kísérni, vagy ehhez nincs erőnk, kapacitásunk? Ha kevesebb az erőnk, nyilvánvaló, hogy azt elsősorban az életben tartásra fogjuk szánni. Jézus is az első helyen említi, hogy „éhes voltam, és ennem adtatok”. Ami pedig a rendszerben mozgó emberek esetleges „egy helyben járását” illeti, azt egy hasonlattal világíthatom meg a legjobban. Egy krónikus belgyógyászati osztályon napról napra pelenkázásra szoruló ember ápolását sem fogja senki sziszifuszinak, értelmetlennek nevezni, holott tudható, hogy az érintett beteg már nem fog meggyógyulni. Mégis kötelességünk, hogy egy elfáradt emberi életet gondoskodó szeretettel vegyünk körül. És nemcsak miatta, hanem magunk miatt is. Egy kapcsolatban a segítő félnek éppannyira fontos, hogy a másikért tehet, mint a megsegítettnek, hogy irgalommal vannak iránta. Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy legyen, akinek segíthetünk, enni adhatunk, akit meglátogathatunk. Ezért segíteni nem kényszerű kötelesség, hanem életünk nagy, kiteljesítő lehetősége.
Fotó: Fábián Attila
