1964. május 7-én VI. Pál hívta történelmi találkozóra a művészeket, hangsúlyozva, hogy az egyháznak szüksége van rájuk. Együtt kell működniük, hogy érthetővé, sőt magával ragadóvá tegyék a lélek, a láthatatlan, a kimondhatatlan világát, vagyis Isten világát. VI. Pál akkor elkötelezte magát, hogy visszaállítja a barátságot az egyház és a művészek között. Kérte őket, hogy komolyan és tárgyilagosan elemezzék azokat az okokat, amelyek nehezítik ezt a kapcsolatot. A mostani találkozón Benedek pápa az emberi történelem végső elrendeltetésére, az utolsó ítéletre irányította a művészek figyelmét. Michelangelo alkotása arra emlékeztet, hogy az emberiség történelme szüntelenül felfelé haladó mozgás, örökös feszülés a teljesség, a végső boldogság, az önmagát örökösen felülmúló távlat felé. A freskó egyben erőteljes prófétai kiáltás a gonoszság, az igazságtalanság minden fajtája ellen. A hívők számára azonban a feltámadt Krisztus az Út, az Igazság és az Élet. Michelangelo elénk tárja az Alfát és az Ómegát, a történelem kezdetét és végét. Arra hív bennünket, hogy örömmel és bátran haladjunk végig az élet útján. A világnak szüksége van a szépségre, amely az igazsághoz hasonlóan örömmel tölti el az emberek szívét. A pápa ezután korunk negatív jelenségeire utalt, amelyek mind társadalmi, mind gazdasági téren tapasztalhatók. Az emberek egyre inkább elveszítik reményüket. Sokasodnak a bizalmatlanság, a beletörődés, az agresszivitás és a kétségbeesés jelei. A hiteles szépség élménye azonban soha nem mulandó vagy felületes. Nem távolít el a valóságtól, hanem éppen ellenkezőleg: megszabadítja a mindennapi életet a szürkeségtől, és azt átalakítva ragyogóvá teszi. A pápa idézte Platón és Dosztojevszkij szavait a szépségről, majd Georges Braque francia festőre utalt, aki azt hirdette: „A művészet feladata, hogy felkavarjon, a tudományé pedig, hogy megnyugtasson.” A szépség, amely a világegyetemben és a természetben található, illetve amelyet a művészi alkotások fejeznek ki, az emberi tudatot a végtelen felé szélesíti ki, út a transzcendencia, a végső misztérium, Isten felé. A Szentatya arra buzdította a művészeket, hogy adjanak hálát a tehetség ajándékáért, legyenek tudatában annak a nagy felelősségüknek, amire a szépség megjelenítése kötelez. Művészetükkel hirdessék a reményt, és tegyenek róla tanúságot az emberiség előtt. A hit nem korlátozza művészetük alkotóerejét, hanem éppen ellenkezőleg, érvényre juttatja és táplálja azt. Arra buzdítja őket, hogy lépjék át a látható és láthatatlan világ küszöbét. Elbűvölten és meghatottan szemléljék a végső célt, a soha le nem nyugvó napot, amely megvilágítja és széppé teszi a jelent. VI. Pál szavaival búcsúzott a művészektől: „A viszontlátásra.” A különböző művészeti ágak képviselői között világhírű személyiségek is voltak, mint Andrea Bocelli olasz tenorista, Riccardo Muti világhírű karmester, valamint Ennio Morricone, a világ talán legismertebb filmzene-komponistája, aki eddig ötszázötven filmhez írt zenét. Gianfranco Ravasi érsek, a találkozó szervezője szerint elmúlt az az idő, amikor Pablo Picasso ideológiai okokból nem kívánta a Vatikánban látni egyetlen művét sem. De annak az ideje is elmúlt, amikor az egyház beérte másodrangú művekkel. Súrlódások mindig adódhatnak, amint Michelangelo korában is voltak viták. Ravasi érsek reménye, hogy a részt vevő festőművészek közül többen jelen lesznek majd alkotásukkal 2011-ben a velencei biennále vatikáni pavilonjában rendezett kiállításon. Mert a Vatikán visszatér a kortárs képzőművészet nagy seregszemléjére.
