Az alkony szőnyegén

Csak néhány órát enged az idő, továbbkelek Németország felé. Április van, s az alkony emléktárából az a zongoraékszer-hangzat marasztal néhány percig, amelynek a címlapjára Schubert ezt írta: f-moll fantázia négy kézre. Persze németül, s azt is, hogy Caroline Esterházy grófnőnek ajánlja, aki iránt reménytelenül érzett szerelmet. Őt Zselizen ismerte meg. Már a korábbi évekből, amikor a család meghívta lányuk zenetanítására. A Zselízen töltött idő nem boldogította, pedig legkedvesebb bátyját, Ferdinándot egyik levelében – 1824 nyarán azzal biztatja, hogy a „kedélye víg”, azonban hozzáfűzi: „Persze, ez már nem az a boldog idő, amikor minden dolog körül az ifjúság dicsfényét látjuk, hanem fatális felismerése egy nyomorult valóságnak, amelyet fantáziámmal (hála Istennek), amennyire lehet, próbálom szépíteni. Az ember azt hiszi, boldogsága attól a helytől függ, ahol egyszer boldog volt, holott a boldogság csak bennünk van…” Ekkor az életből mindössze négy éve maradt. 1797-ben született. Április hónapja azért is fontos az említett Schubert-darabbal kapcsolatban, mert a szakirodalomban azt olvastam, hogy 1828 áprilisában íródott. Végül is… De ha már az adatolást pontosítani lehet, a szerény számú (mindössze hetvenkét) Schubert-levelek egyikéből, melyet a mainzi B. Schotts Söhne Kiadónak írt 1828 februárjában, az derül ki, hogy fantáziája Esterházy grófnőnek ajánlva akkor már készen volt. Mindegy. A zeneköltő alkotó világát, lelkiállapotát elemzőnek hitelt adva azt lehet igazán megfontolandónak venni, hogy rövid életének minden periódusa azzal a komolysággal értékelhető, melyet Hans Gál így jegyez: „A kegyelem választott edénye volt, csak adni tudott.” Valóban szívhez szólónak mondható a fantázia első részének témája, a tökéletes dallam, mely a schuberti eszmevilág valódi kifejezője. Ahogyan Ave Mariajának harmatos dallama. Sajátságos, beszédes dallamcsalád a bécsi ifjú romantikusé. Ahogyan a Stabat Mater író Pergolesié vagy Mozarté. A bécsi erdő alatt – szélturbinák kíséretében – a tavaszi szél „beszéde” is a fantázia egyetlen dallamát ismételgeti a fülembe. Persze csupán így képzelem, hiszen ami véglegesen jelet hagy, az a fákon és a köveken is megmarad emberinek, az elégedettség isteni adományának, válasznak arra, mi a boldogság. És már egyáltalán nem biztos, hogy a szerelem fiatalsággal járó, nélkülözhetetlen érzése ez a Schubert-dallam! Sokkal inkább az erős késztetésé, hogy ami az életben nélkülözhetetlennek tűnik, folytatása a hivatásbeli „elrendeltségnek”, amely a szépség dallama nélkül el sem képzelhető. Bizonyára ebben kereshetjük a jól ismert Befejezetlen szimfóniának transzcendens őszinteségét is…