Menton városházának házasságkötő-terme falán Jean Cocteau rajzaiban gyönyörködünk, temetőjének kövei a Háború és béke ismert orosz arisztokratáiról, Volkonsky hercegekről, Lewandowska grófnőkről mesélnek. A tengerpartot Marc Chagall és Pablo Picasso múzeumai teszik felejthetetlenné, nem is beszélve Nizza csillogásáról vagy Cannes Croisette-jének ezer fényéről. Kőhajításnyira van Saint-Tropez romantikus-idillikus öble, Aix-en-Provence élénk zenei élete, Avignon színházai, Arles és Orange római kori emlékei. A provence-i sétákon Paul Cézanne és Pissaro impressziói elevenednek meg a szemünk előtt. Tarn vidéke jórészt a Lautrec grófok birtoka volt. A nemzetség egyenes férfiágon Henrivel ért véget, aki a középkori lovagvár, Chateau du Bosc tornyos-emeletes kastélyában töltötte ifjúkorát. A bejárati ajtó félfáján ma is láthatók a gyermek skiccei, iróniával teli karikatúrái a családtagokról. Henri nyolcvankét éves nagynénje – meglepő szegénységben – ma egyedül lakja a kastély néhány termét. A könyvtár, a sévres-i porcelánnal büszkélkedő elegáns ebédlő, a márvány és alabástrom asztaldíszek – hollandiai Lajos király ajándékai –, a XIII. Lajos korabeli garnitúrák, a gyerekszoba – falán jelölve a tizennyolc éves Henri mindössze másfél méteres magassága –, a testi fogyatékos festő speciális angol kerékpárja és az 1589-ből való faragott útiládája kicsit szomorú látványt festenek ma már. Valamiféle áhítat vezérel innen a picinyke Lautrec település 1394-ben épült templomához. Szinte hallhatóvá lettek Edgar Degas szavai: „Lautrec, ön egyike annak a művészettörténet talán hatvan igazán komoly szereplőjének, akinek volt mondanivalója, és meg is fogalmazta azt!”A Midi-Pireneusok felé változik a vidék. Aveyron és Gers, Ariége és Dordogne között találhatók a legfestőibb francia falvak. Az országút mentén fel-felbukkanó juhnyájak, a városkák vaskos téglaépületei az észak hangulatát idézik. Tarn városaiban több mint kétezer éve építkeznek piros-barna téglából, s a házakat a XIX. század trendje szerint nem vakolják. A téglaszín különleges hangulatot kölcsönöz e városoknak, amelyeken át vezet a zarándokút Santiago de Compostela felé. Akárcsak egy téglából épült hajó, úgy trónol a mohától zöldes színű folyó fölött Tarn talán legszebb városának, Albinak Sainte-Cécile katedrálisa. Az érseki palotával, az alatta átívelő öreg híddal és a környező céhes házakkal filmbe illő látványt nyújt. Falai reggel rózsaszínben világítanak, estefelé vöröses köpenybe burkolóznak. Mintha csak a katar eretnekek – akiket albigenseknek is neveztek a város után – nyolc évszázaddal korábban kiömlött vérétől vöröslenének. Amikor lebukik a Nap, és az éj átveszi uralmát, a hatalmas „hajó” félelmetesre nő, összeolvad a folyópartig lehúzódó vaskos falakkal. Gótikus katedrális, de inkább erődítménynek tűnik. Keskeny ablakai mintha lőrések lennének. Bernard de Castanet érsek terveztette (egyházát és hatalmát védve az eretnekekkel szemben) magas tornyát 1276-ban, de száz évbe is beletelt, mire felépült. Fehér kövekből faragott oldalbejárata azonban 1535-ből való – akár egy csipkecsokor a pallos markolatán. A befolyását féltő klérus hadjáratot hirdetett a város ellen. A keresztesek Simon de Monfort vezetésével városokat égettek fel, és Toulouse mellett végzetes csapást mértek az albigensekre. A székesegyház díszes belseje, freskói, szobrai azonban egészen másról mesélnek – a jómód nyugalmát árasztják. Az egykori érseki palota, a Palais de la Barbie ma Henri de Toulouse-Lautrec festményeinek ad otthont. Ahogy Jacques Offenbach Párizs zenei életét, úgy örökítette meg a jómódú grófi családban született, tragikus sorsú festőművész a párizsi mulatókat, a Montmartre kiszolgáltatott sorsú utcalányainak, a Moulin Rouge táncosnőinek életét, szegényes, kokott eleganciáját. 1901-ben bekövetkezett halála után családja hatszáz művet hagyott a francia államra – kezdve gyermekrajzaitól és iskolásfüzeteitől, több mint kétszáztíz festményt, számtalan rajzot, litográfiát és harmincegy plakátot, amelyek itt láthatók. A kétségtelenül az egyik legérdekesebb francia múzeum 1922-ben nyílt meg. Albi másik nagy fia, Jean-Francois de La Pérouse, a híres tengerjáró és felfedező. Expedíciója 1788-ban a dél-kínai-tengeren tragikus véget ért, de emlékét múzeum őrzi Albiban. A környező városkákat érdemes autóval bejárni. Castres városházának kertjében áll a híres Goya-múzeum, amely a spanyol festészet számtalan értékes művét őrzi, mint például Diego Velázquez IV. Fülöp-portréját, Pedro Garcia de Benabarre Királyok imádását, és természetesen Francisco de Goya jó néhány csodálatos vásznát. A gyűjtemény Marcel Briguiboul hobbifestő magángyűjteményéből indult, aki többek között az első Goya-, Jusepe de Ribera-, Bartolomé Esteban Murillo-képeket adományozta a városnak. A dombra épült Cordes sur Ciel égbe törő szűk utcáival – amelyek szinte mindegyikében találhatunk egy pici szállodát, galériát és ínycsiklandó kínálattal hívogató éttermet – akkor tárul fel igazán szemünk előtt, ha bevettük a középkori erődváros öt védelmi falgyűrűjét. Ezeken átjutva láthatjuk a házacskákhoz tartozó függőkerteket, a mediterrán körülmények között növő füge- és mandulafákat. Középkori és reneszánsz vadászok, istállómesterek, solymászok házainak elegáns profiljai színvonalas kézműiparról tanúskodnak. Soréze városka a XVII. században volt a leghíresebb: királyi elitiskolájában tanult Montesquieu és Voltaire. E lankás középhegység ugyanakkor a szőlőtőkék és borok otthona is. Gaillac a középkorban frekventált borkereskedő város volt. Egészen Bordeaux-ig szállították innen a hordókat. Valamikor a szőlő és bortermelés a szerzetesek kezében volt. A város bortörténeti múzeumának gazdag anyagában az italkészítés eszközei mellett a hordókészítés művészetének remekei, valamint gazdagon hímzett, aranyozott papi öltözékek is láthatók. Acandeil-i szerzetesek jóval Dom Pérignon és a pezsgő története előtt készítettek már fehér habzóbort. A mauzac szőlőből készült száraz és édes borok a méz és birsalma illatos ízére emlékeztetnek.Dél-Franciaország bastidái, azaz erődítmény-városai, a XIII. századtól alakultak ki. A francia-angol rivalizálás idején a kereskedelem is védelemre szorult – ezt a célt szolgálták a falakkal megerősített kereskedővárosok. Építésüket és védelmüket maga a polgárság látta el.
