Avatar a felhőben

Szinte mindenki élvezi a számítás- és információs technika fejlődésének jótéteményeit. A mobiltelefon, az internet, a számítógép – amelyet a játéktól a munkáig bármire használhatunk– immár hozzátartozik a mindennapjainkhoz. De vajon látja-e valaki pontosan, hogy ezen eszközök használata hogyan alakította át szokásainkat, emberi kapcsolatainkat, sőt, az egész társadalom működését? A változás üteme ráadásul egyre gyorsul, szinte még meg sem szoktunk egy telefont, egy programot, már dobhatjuk is ki, mert elavult. Csúcsra járatják az alkalmazkodóképességünket. Nem véletlen, hogy az érettebb – szándékosan nem írok idősebbet, mert e kettő nem ugyanaz – korosztály egyre gyakrabban teszi fel a kérdéseit: Hova vezet mindez? Mi lesz az ára annak, hogy életünket ilyen mértékben meghatározza a technika? Egyáltalán, mi jöhet még?
Ember erre nem tud válaszolni. Kivéve talán Charlie Brookert, aki a Fekete tükör című sorozatában kísérletet tesz arra, hogy elénk tárja a közeljövőt.
A 2011 és 2016 között készült filmek a szó szoros értelmében nem tartoznak a sci-fi műfajába, hiszen valójában a mi korunkban játszódnak. Brooker csak annyit tesz, hogy elgondolkodik: Vajon mi történne akkor, ha egy-egy jól ismert technikai eszköz, számítógépes program vagy alkalmazás még kifinomultabb, még fejlettebb lenne?
A sorozat egyes epizódjai – amelyek egymástól független történeteket mesélnek el – több síkon is értelmezhetők. Érdekesek, mert egyfajta görbe tükörben mutatják be a programok vagy a technikai újítások használatát. Ma már természetes, hogy a YouTube-ra szinte mindenki azt tesz fel, amit akar. Az azonban már egyáltalán nem annyira magától értetődő, hogy nekünk mindent meg is kell néznünk, ami felkerült. Az egyik részben egy emberrabló nemcsak a YouTube előnyeit használja ki, hanem azt az emberi gyarlóságot is, hogy képtelenek vagyunk lemondani egy érdekes videó megtekintéséről. Még akkor is, ha annak tartalmával kapcsolatban erős erkölcsi aggályaink vannak. De mindennek van egy másik oldala is. Ha valami történik velünk vagy körülöttünk, azt azonnal rögzítjük, hogy aztán megosszuk másokkal. Mi történne akkor, ha egy, a szemünkbe épített kamerával mindent felvehetnénk? Hogyan dőlne el ebben az esetben egy nézeteltérés, mondjuk a házastársak között? Egyszerűen, hiszen csak elő kell hívni és le kell játszani a megfelelő emléket, s máris kiderül, hogy kinek van igaza…
Lassan beszippant bennünket – vagy legalábbis lényünk egy részét – a virtuális világ. Az egyik epizódban már nincs is szükség arra, hogy elhagyjuk a kis cellánkat, hiszen mindenhol képviselhet bennünket egy „avatar”. Nemsokára a politikusaink sem lesznek valódiak, sőt, akár egy népszerű animációs figura is indulhat majd a választásokon.
A sorozat címében ugyanakkor nem véletlenül szerepel a fekete jelző. Egyik-másik rész kifejezetten ijesztő jövőt vetít elénk. Manapság vannak már sejtéseink arról, hogy a hatalom birtokosai is (vissza)élnek a technika adta lehetőségekkel. Az egyik részben egy olyan eszközt ültetnek be a katonákba, amely révén az ellenséget szörnyetegnek látják. Így persze lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkolhatnak. Egy másik epizódban az igazságszolgáltatás talál ki egy új módszert: nem börtönnel büntet, hanem nyilvános megszégyenítéssel. Ráadásul az „elítéltnek” mindennap át kell élnie a rá mért szenvedést úgy, hogy másnapra elfelejti az egészet. Nem marad más, csak a puszta fájdalom.
Tudjuk jól, hogy technikai civilizációnk egyes jelenségeivel kapcsolatban mély erkölcsi és morális – Uram bocsá’–, filozófiai kérdéseket is fel lehet tenni. A sorozat alkotóit is gyötrik ezek a dilemmák. Manapság arra biztatnak bennünket, hogy mindent értékeljünk egy egytől ötig terjedő skálán. Amíg csak egy zeneszámról vagy egy mosógépről van szó, addig még érthető ez. Ám az is elképzelhető, hogy eljön az idő, amikor az embereket is ugyan­így besoroljuk majd, attól függően, hogyan viselkednek velünk. Ha valakinek magas a pontszáma, akkor arra irigykedve nézünk majd, hiszen bármilyen különleges szolgáltatást igénybe vehet. Ám ha valakinek alacsony az értékelése, annak bizony befellegzett a társadalmi életben.
Ugyanígy nagy kérdés az is, vajon miért olyan szélsőségesen agresszív az internetes megnyilvánulások, kommentek némelyike? Nem biztos ugyanis, hogy mindegyiket erőszakra hajlamos ember írja, az a valószínűbb, hogy sokan úgy gondolják, a virtuális térben többet engedhetnek meg maguknak. Az egyik epizódból azonban kiderül, hogy bizony egy ártatlannak tűnő bejegyzés nemcsak a másik ember vesztét okozhatja, de akár a magunkét is. A fizikai világban a felelősség és a cselekedeteink következményei között fennálló összefüggés kézzelfogható, ám a virtuális létben mindez sokkal bizonytalanabb lábakon áll. Persze más a helyzet, ha valaki arra kényszerít bennünket, hogy a virtuális térben elkövetett tetteink árát a valóságban fizessük meg. Kamatostul.
Lehet, hogy már létezik olyan program, amely képes összegyűjteni rólunk az összes olyan adatot, amelyet a közösségi
médiafelületeken és általában az interneten valaha elpotyogtattunk magunkról.
A megosztott képek, videók, az elküldött e-mailek garmadájából tulajdonképpen össze lehetne rakni a személyiségünk legfontosabb elemeit. Az egyik epizódban egy kedvese halála miatt kesergő nő úgy dönt, hogy egy szoftver segítségével feléleszti elhunyt párját. Órákon keresztül beszél vele telefonon, holott tudja jól, az csupán egy mesterségesen létrehozott információhalmaz…
A technika révén ma már számos betegség gyógyítható, egyre több protézist ültetnek be a meggyötört testbe, ám az öregedést és a halált nem tudták kiiktatni az életünkből a mérnökök. Mindeddig. Egyszer azonban majd fogják magukat a magatehetetlen, idős emberek – úgy, ahogyan azt az egyik részben láthatjuk –, és a virtuális világban teszik meg mindazt, amit fiatalkorukban elmulasztottak. És ha közeleg a halál? Oda se neki, hiszen életük végén fellőhetik őket egy felhőbe. Ebben az epizódban az egyik szereplőnek döntenie kell: vállalja a fizikai halált, vagy beköltözteti a tudatát egy számítógépbe. Mondd, te mit választanál?