Zatykó László OFM

Isten uralmának, méltóságának, azaz szeretetének kinyilvánulása, az Örömhír – elviselhetetlen. Az Örömhír, mely Jézus Krisztus maga (Mk 1,1) – elviselhetetlen.

A szoba, ahol lakom, zajos körforgalomra néz. Robajló buszok, kamionok, rekedt mopedek, felbőgő motorok, komor emberek. Nyolc óra tájt föltűnik egy kis csapat. Magas, fiatalos apuka négy pici gyerekkel. A gyerekek szépen, változatosan, játékosan öltöztetve, az apuka viszont mindig ugyanabban a kopottas ruhában. Az ő háztartásuk nem „államháztartás”. Itt annak jut kevesebb, aki a pénz fölött rendelkezik.

Az utóbbi hetek feladatai arra sodortak, hogy figyelmesebben olvassam el az apostolaitól búcsúzó Jézus intő szavait Szent Márk evangéliumából (Mk 13,33-37), és a búcsúzó költő, Ady Endre szavait az utolsó verseskötetekből, melyek A halottak élén, és Az utolsó hajók címet viselik.

A mag számára a legszebb, a legfényesebb karrier az, ha vetőmaggá lehet. Egyedül a vetőmagnak van jövője. Földbe hullva, halva a mennybe szökken (Ef 4,9-10). Ez olyan megérthetetlen, olyan hihetetlen (Mk 9,32) – mégis igaz.

Jézusnak ez a beszéde nem a jeruzsálemi templom Ékeskapujánál hangzik el. Nem a templomi ünnepi sokadalmat látva, és nem is a munkától majd megszakadó áldozatbemutató papság számáért aggódva mondja, hogy „az aratnivaló sok, a munkás kevés” (Mt 9,37).

„Csillagoknak Teremtője, / Mind e világ Megmentője / Tekints reám, tévelygőre / ékesíts föl menyegzőre.” (Szedő Dénes)

Csak az tud a megrendült emberhez hazug vigasz, kábító mákony, elviselhetetlen elméletek nélkül szólni, aki maga is megélte már a lélek félelmetes remegését.

Szent Jánosnak a hitével (Jn 20,8) szeretném szemlélni Jézus sírjának angyali üzenetét (Jn 20,12). Gondoljuk meg, ha mi, minden gyarlóságunk ellenére, féltő tisztelettel ügyelünk arra, hogy a szentáldozáskor Jézus testéből egy parányi részecske se hulljon el, akkor mennyivel inkább így cselekszik a mennyei Atya Fia, Jézus iránti szeretetében.