„Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened!”

A legmegdöbbentőbb és mára szinte turistalátványossággá vált gyakorlat a Fülöp-szigeteken gyakori „keresztre feszítés”. A bűnbánó, esetleg valamilyen isteni kegyelemért könyörgő férfi vagy véresre korbácsolja, korbácsoltatja magát, vagy a kereszthordozás után ténylegesen rá is szegezteti magát az ősi kivégzőeszközre. Erről a szokatlan eseményről – melyet a katolikus egyház egyébként ellenez – talán már többen is hallottak, és arra gondoltak, hogy ezek az emberek csak fel vannak kötözve a keresztre. De nem. Valóban használnak ugyan kötelet, ám csak azért, hogy a szög át ne szakítsa az illető tenyerét. Sőt, ebben a szörnyű vezeklésben nők is részt vesznek: ők ugyan nem szegeztetik fel magukat a keresztre, de az önostorozásban és a súlyos kereszt hordozásában szinte vetekednek férfi társaikkal. Persze ők előtte gondosan elmaszkírozzák magukat, nehogy valaki felismerje őket.

Mi az oka ennek a horrorisztikus szokásnak? A Fülöp-szigeteki kultúrában sajátos elegyet alkot az ötszáz évvel ezelőtt elterjedt spanyol katolicizmus a maga latinos temperamentumával és a filippínók szintén tüzes, lobbanékony természete. Ebből a kettősségből származik a vezeklés e szélsőséges formája. Ahogy a hirtelen haragból elkövetett bűnök szinte általánosak az országban, úgy gyakori jelenség az is, hogy a „magához térés” után az elkövető belép a vezeklők közé.

Pápua Új-Guineában a pénteki hústilalomnak nincs sok hatása az egyszerű emberek életére. Krumplit esznek reggel, krumplit délben, és krumplit vacsorára. Érdekes azonban, hogy az ottani kultúrában a bűn megvallása már évszázadokkal, ha nem évezredekkel megelőzte a kereszténységet. Az egybegyűlt férfiak egy törzsi háború előtt mindig megvallották egymásnak a bűneiket, melyeket aztán titokként is kezeltek. Ezt a szokást formálták a misszionáriusok olyanná, hogy megfeleljen a katolikus előírásoknak.


Egy másik figyelemre méltó szokás itt a bűnbánathoz kötődő adakozás. Mivel – főleg a hegyekben – nagyon ritka, hogy valaki akárcsak alkalmi munkát is kapjon, ezért rendkívül kevés pénz forog közkézen. Gyónáskor azonban ez előkerül, és az emberek legnagyobb értékeiket, kevéske pénzüket beteszik a perselybe. Tettük valóban felidézi a két fillért adakozó szegény özvegyasszony bibliai képét (vö. Lk 21,1–4).

Nem szükséges követnünk e távoli kultúrák bűnbánati szokásait, de meg kell találnunk a saját utunkat. Az ember, ha tudatára ébred Jézus iránta való jóságának, nem maradhat önző, szűkmarkú. Ma egészségügyi okokból sokan nem tehetik, és nem is kell megtenniük, hogy ne egyenek húst, vagy hogy megvonják maguktól a kellő mennyiségű ennivalót. Ám nem szabad megbékélni ezzel az állapottal. Csak a kreativitásom és a figyelmem szabhat határt szeretetemnek. Keresnem kell a helyet és a pillanatot, amikor jót tehetek. Amikor csak én tehetek valamit. Amikor érzem, hogy Isten helyezett engem ide, hogy megmutassam szeretetét.

Fotó: Isteni Ige Társasága,

archívum