Rio: eső, szél, tizenöt fok
Először a Cukorsüveghez, pontosabban a vele szemközt lévő hegyhez mentünk, amelyről felvonó visz át a „szomszédba”. Míg a városban rövidnadrágos- pólós idő volt, addig a hegyen esett az eső, fújt a szél, és hiába készítettük elő a fényképezőgépet, a felhőktől szinte semmit sem láttunk a városból. Szomorúak voltunk. No nem baj, vigasztaltuk magunkat, majd holnap! Akkor mentünk ugyanis a Krisztus-szoborhoz. Oda felérve azonban még annyit sem láttunk, mint a Cukorsüvegen, sőt a szobrot is alig. Rióban ugyanis ilyenkor tél van: eső, szél, tizenöt fok. Ahogy felmentünk, úgy jöttünk is le, nehogy megfázzunk. (De hiába, megfáztunk.) Ezen a napon, július 23-án kezdődött a találkozó, ezért délután a megnyitó szentmisére siettünk.
Sejtettük, hogy sokan lesznek a Copacabanán, de azt azért nem gondoltuk, hogy ennyien. Talán a szervezők sem: kétmillió embert vártak, és hárommillióan jöttek. Tömve volt a metró, a busz, és megmozdulni sem lehetett a tengerparton. Löktek jobbról-balról, lehetetlen volt átélni a misét. Főleg mivel közben az eső is eleredt, meg hozzá még hideg is volt. Még véget sem ért a szertartás, de már meg is indultak kifelé a fiatalok, így mi is. Arra jutottunk ugyanis, hogy jobb lesz nekünk lelépni a tömeg előtt. Ám mivel más is így hitte, óriási dugó alakult ki. Hogy el ne hagyjuk egymást, kézen fogva araszoltunk a tömegben, de azt gondoltuk, soha nem jutunk ki. Eldöntöttük hát, hogy legközelebb okosabbak leszünk.
Pápavárás
Július 24-én kezdődtek meg a katekézisek, több mint háromszáz helyszínen a városban. Bíborosok, püspökök tartották őket különféle nyelveken, de ugyanarról a témáról: „Menjetek, és tegyetek tanítványommá minden népet!” (Mt 28,19). Ez volt ugyanis az idei találkozó mottója, még XVI. Benedek pápa választotta ki. Az, amit Wilfred Napier dél-afrikai bíboros az egyik alkalommal mondott, engem különösen megfogott. A Szentírás nem a kétezer évvel ezelőtti Jézus Szentírása, hanem a máé, a tiéd és az enyém, hangsúlyozta. Ez igaz, nem? Miután véget értek a katekézisek, különböző programokra, például koncertekre, kiállításokra és templomtúrákra lehetett menni. Rio utcáin szinte százméterenként van egy templom. Tudjuk, hogy Brazíliában él a legtöbb katolikus a világon, a lakosság több mint hatvan százaléka. Különleges hitük van az ittenieknek: az emberek nem faarccal, karót nyelve ülnek a padokban, hanem a szertartás közben is élnek – táncolnak, tapsolnak, integetnek. Ja, és nevetnek. Ha az ember rájuk néz, úgy látja, pofonegyszerű a hit: nem félünk, nem aggódunk, csak hiszünk, és kész.
De vissza oda, hogy ifjúsági világtalálkozó! II. János Pál pápa találta ki az egészet, még 1984-ben, és a mostanit – amely az 1987-es Buenos Aires-i után a második dél-amerikai – XVI. Benedek álmodta, majd Ferenc pápa valósította meg. Július 25- én történt a fiatalok első találkozása a szentatyával, aki 22-én érkezett a városba. Este épp hazafelé tartottunk, és azt láttuk, hogy minden utcai árus – a kulcsmásolótól az autóakkumulátor- eladóig – a tévét nézi, és benne a pápát. „Tetszik, hogy itt van” – mondta a péksüteményárus. A fiatalok közül pedig volt, aki már hajnalban letelepedett a Copacabanán, hogy a délutáni köszöntésen közelről láthassa. Mi nem voltunk ilyen elszántak: „csak” három-négy órával az esemény előtt érkeztünk, pechünkre.
Tévéből, tömegben – ki honnan
„Viva papa, viva Francesco!” – így kiáltoztak a fiatalok, meg úgy is, hogy „essa é a juventude papa”, vagyis hogy „mi vagyunk a pápa fiataljai”. Volt, aki fára mászott, akadt, aki a másik nyakába ült, csak hogy egyetlen másodpercre megpillanthassa a szentatyát. Amikor közeledett, felharsant az éljenzés, és kattogtak a fényképezőgépek meg a telefonok. Először az volt az érzésem, mintha nem is az lenne a fő, hogy lássák, hanem hogy fotójuk legyen róla. Én ezen az első napon semmit sem láttam belőle, még az sem tűnt fel, hogy a pápamobil elrobogott előttem (illetve az előttem álló soksok ember előtt). (Ám másnap megleshettem: Épp a buszon ültünk, és álmosan katekézisre igyekeztünk, amikor egyikünk – mintha ócska poént sütne el – megszólalt: „Ott a pápa!” Kinéztünk az ablakon, és tényleg! Valamelyik protokolláris programra mehetett.)
Ferenc a köszöntőjében mondott valamit, amin érdemes elgondolkodnunk. Mielőtt elindult Rióba, beszélt Benedek pápával. „Gyere velem!” – mondta neki. „Nem tudok, de a televízióban nézlek benneteket” – válaszolta az „öreg” szentatya. Az az ember, aki elkezdte a riói találkozó előkészítését, alázattal azt tudja mondani, hogy majd a tévé útján igyekszik róla tájékozódni…
Július 26-án következett a keresztút, azzal a közel négyméteres kereszttel, amelyet II. János Pál adott a fiataloknak, és amely a találkozó jelképévé vált. Ezen is részt vett a pápa, így hát sorfal állt a kordonok előtt, és éljenzett a tömeg, úgy, mint egy nappal előtte. Ami változott: már kevésbé esett, így az árusok – felmérve az „igényeket” – esőkabát helyett kisszékeket árultak, amelyre felállva esetleg többet lehet látni a pápából. Ezúttal a padkáról én is láttam őt. Na jól van, ez így túlzás: csak a tarkóját meg a kezét, ahogy integetett. Miután elhaladt előttünk, megkezdődött a mi keresztutunk: megpróbáltuk átverekedni magunkat a tömegen, hogy a parton ülőhelyet találjunk, és legalább kivetítőn figyelemmel követhessük az eseményeket. De már a hetedik állomásnál tartott a szentatya, mikor ez végre sikerült. Közben a tömegben préselődve rádión hallgattuk a közvetítést. Több nyelvre is fordították a színpadon általában portugálul elhangzottakat. (Megfigyeltem, hogy a brazilok nem igazán beszélnek egyetlen világnyelvet sem. Nincs rá szükségük, jól vannak úgy, ahogy vannak, elég nekik a saját nyelvük.)
Cristo nos convida…
Július 27-én, a vigílián már tényleg okosabbak voltunk. Szépen elhelyezkedtünk a több kilométeres tengerpart közepén, ahol már kevésbé tolongtak az emberek, és ott vártuk a pápát, onnan néztük – kivetítőn persze – az eseményeket. Mielőtt elkezdődött volna a szertartás, leheveredtem az esőkabátomra, a fejem alá tettem a hátizsákomat, és a csillagokat néztem (Rióban fél hatkor kezd sötétedni). Akkor és ott szabadságot éreztem, meg azt a nyugalmat, amit egy ilyen találkozón elvileg kell. Szép volt a ceremónia. Tanúságtételekkel kezdődött, majd a szentatya beszélt. Volt, aki a szentségimádás után is a parton maradt, mert ott aludt. Nem úgy alakult hát a virrasztás, ahogyan szokott. Úgy volt, hogy a Copacabanánál valamivel nagyobb helyre, Guaratibába megyünk, ahol mindnyájan elférhetünk, ám olyan sok eső esett, hogy a hely megközelíthetetlenné vált, így a strandon kellett maradnunk.
Néhányan a magyar csapatból is a parton aludtak, de a többség hazament, majd másnap, július 28-án visszatért a záró szentmisére. Ott ért a napfelkelte. Jó volt látni azt a sok fiatalt a sátrakban, hálózsákokban, ahogy ébredeznek. Tele volt a part. Hamarosan, helikopterrel megérkezett a pápa, és beszállt a pápamobilba. Ismét éljenző tömeg fogadta, közben pedig szólt a találkozó himnusza: „Cristo nos convida: venham, meus amigos! Cristo nos envia: sejam missionários!” Lefordítva valahogy így hangzik: „Krisztus hív minket: gyertek hozzám, legyetek a barátaim! Krisztus küld minket: legyetek misszionáriusok!” Babákat emeltek fel a pápához, ajándékokat adtak neki, de a legszebb az volt, amikor egy kerekes székes férfi odagurult a kocsihoz, Ferenc pedig kiszállt hozzá.
Akkor is megérte
„Tudod, Enikő, nem szeretnék más lenni, csak katolikus, ez elég nekem” – fordult oda hozzám a misén Joicy, a Magyarországon szolgáló brazil misszionárius. Tizenhat fős magyar csapatunk másik tagja, Szilvi pedig azt mondta: ha ezt a sok fiatalt látja, úgy érzi, menő dolog katolikusnak lenni. Ők mindketten shalomosok. A találkozóra magam is a Shalom közösséggel mentem. De rajtunk kívül voltak ott más magyarok is. Találkoztunk például kanadaiakkal, és egy olyan lánnyal, aki a több ezer fős argentínai csapattal jött, mert cserediák. Az egyik legjobb érzés az volt, amikor az ember a tömegben elkeveredett, és meglátta a sok-sok zászló között a magyart. Zászlók alapján szinte minden országból érkeztek zarándokok, persze Dél-Amerikából a legtöbben. Szerettek csereberélni egymással: kulcstartót, karszalagot, kinek mije volt, és fényképezkedni a másikkal – velünk, magyarokkal tán különösen, ezeknek a népeknek ugyanis mi vagyunk az egzotikumok. „Á, Hungria!” – derültek fel, amikor elmondtuk, honnan jöttünk. A legtöbben iskolákban, tornatermekben szálltak meg, sokan egy helyen, úgyhogy mi, magyarok összetehetjük a két kezünket, hogy az egyik misszionárius barátunk családtagjainál kaptunk helyet, akik úgy fogadtak minket, mintha rég nem látott ismerősök lennénk – mert hát ilyenek a brazilok.
Olyan sokat kaptunk, hogy egy ideig bőven lesz miből merítenünk. Bosszankodtunk, amikor éjszaka hullafáradtan órákat gyalogoltunk hazafelé, mert lezárták az egész Copacabanát (ami nemcsak a strand, hanem egy városrész is), vagy amikor egyikünknek ellopták a telefonját, másikunknak meg az IPadját (mert a parton zsebtolvajok is voltak bőven), és végül akkor is, amikor félnapokat álltunk sorba ebédért. Sokan meg is betegedtünk: kinek a feje, kinek a hasa fájt, ám azt hiszem, így a végén már mind azt mondjuk: megérte. Másként, küzdelmek nélkül tán nem is értékelnénk az egészet, s nem lenne olyan jó most itt a függőágyban feküdni, a Krisztus-szoborra tekintve. Szép, ahogy kitárja a karját. Úgy, mint a kereszten, de most nem ott függ, hanem a város legmagasabb pontjáról mindnyájunkat magához ölel.
Fotók: JMJ Rio2013
