Arra hívattunk, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük

Fotó: Kissimon István

Önök a 2016-os év igéjének a következőt választották: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket” (Iz 66,13). A katolikus egyházban nemrég vette kezdetét az irgalmasság rendkívüli szentéve. A vigasztalás és az irgalmasság ugyanakkor nem választható el egymástól…
– Mi, evangélikusok nagy örömmel értesültünk Ferenc pápa kezdeményezéséről. Mivel magunkénak érezzük az abban megfogalmazódó üzenetet, ezért esett a választásunk erre a szentírási helyre. Itt a vigasztaló anya képe jeleníti meg számunkra, milyen is az irgalmas Isten.
Évszázadokkal ezelőtt az úgynevezett herrnhuti közösség indította el azt a mozgalmat, hogy minden napnak, hétnek, hónapnak és évnek legyen egy ószövetségi és egy újszövetségi igéje. Idén az említett összefüggés miatt ez a szentírási rész különösen aktuális. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a szentévet a II. vatikáni zsinat zárásának évfordulóján nyitották meg. Ez a zsinat pedig az ökumené szempontjából is rendkívül nagy jelentőségű volt.

Ön valamikor a sajtóban is dolgozott, és ma is feladatai közé tartozik az egyházi kommunikáció. Vajon hogyan lehet hitelesen képviselni a médiában a keresztény tanítást?
– Először is meg kell különböztetnünk az egyház belső és külső kommunikációját. Mind a kettő fontos, mert ma már elengedhetetlen, hogy minden egyházközség rendelkezzen honlappal, legyen egy belső egyházi nyilvánosság, lehetőség a különböző vélemények megismerésére, és akár a vitának is legyen megfelelő fóruma. A külső kommunikáció esetében persze kettőn áll a vásár. Az egyház még ma is tanulja a világi média nyelvét. Ez azért is lehet így, mert sokszor hamis elvárásaink vannak a sajtóval szemben. Azt gondoljuk, hogy a média kíváncsi a mi hitbuzgalmi tevékenységünkre. Ez nem feltétlenül igaz, ezért nekünk elsősorban arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy az egyházak közösségmegtartó erőt jelentenek, szerepük van a nemzetformálásban és a kultúra alakításában, s emellett a társadalmi kérdésekről is van mondanivalójuk. A világi sajtónak is meg kell találnia az egyházi kérdésekhez értő munkatársait, hiszen gyakran szembesülünk zavaros megfogalmazásokkal. Azokkal szemben is elvárás az igényesség, akik a világi média részéről foglalkoznak vallási, egyházi ügyek­kel. Ebben a segítőmunkában nagy szerepe lehet a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének és a Protestáns Újságírók Szövetségének is.

A kommunikációval összefüggésben érdekes, hogy a Vasárnapi Újságban rendszeresen elhangzó rádiós beszédeiben – melyek a Kereszt fogantyú nélkül című kötetben olvashatók is – mindig a napi aktualitásból indul ki, és innen jut el egy egyetemesebb igaz­ságig…
– Egy szószékről elmondott hagyományos igehirdetés során mindig az adott igéből indulunk ki. Ha a hallgatóság nem feltétlenül hívőkből áll, akkor érdemes egy hozzájuk közel álló példával kezdeni. Ez lehet bármilyen közéleti esemény, alapul vehetek egy kultúrtörténeti érdekességet is, de ezeknek az elmélkedéseknek vagy jegyzeteknek a végén mindig az igei üzenethez kell eljutnom.

Megújul rendszeres kiadványuk, az Evangélikus Élet. Mi tette szükségessé ezt, és mi fog változni?
– Immár nyolcvanéves ez a lap. Átvészelte a legnehezebb időket, az is előfordult, hogy csupán néhány oldalban jelent meg. Napjaink tapasztalata, hogy jelentősen megnőtt az újság olvasóinak átlagéletkora: míg tíz évvel ezelőtt hatvan év volt, addig mára már hetven. Persze ez annak is köszönhető, hogy az internet megjelenésével megváltoztak az olvasói szokások. Abból is adódott feszültség, hogy az evangélikus honlap és a nyomtatott lap között volt egyfajta rivalizálás. Ennek is véget szerettünk volna vetni. Éppen ezért egy évvel ezelőtt létrehoztunk egy integrált szerkesztőséget, amelyet a sokrétű médiatapasztalattal rendelkező Illisz László vezet. Az átszervezés egyik eleme az lett, hogy a hetilap egy kisebb, magazinos formában jelenik majd meg, kéthetente. A „szünetben” sem maradnak olvasnivaló nélkül az evangélikus hívek, mert a néhány oldalas Evangélikus Élet Krónika ebben az időben is elérhető lesz.

Minden évben megrendezik az ökumenikus imahetet…
– Az, hogy az ökumenikus imahét az év elejére került, mindenképpen jó lehetőséget teremt az egész éves munkára. Biztos vagyok abban, hogy az irgalmasság kérdésköre is többször elő fog kerülni, és alkalmas lehet arra, hogy megadja ennek az esztendőnek az arculatát. Persze annak is fenn­áll a veszélye, hogy rutinná válik egy ilyen alkalom, de ha helyi szinten folyamatos és rendszeres az együttműködés, akkor nem kell tartani ettől. Az országos programoknak is nagy jelentőségük van, hiszen a saját egyházainknak és a világi közösségnek is meg tudjuk mutatni: a legfelsőbb szinten tudunk együtt imádkozni és dolgozni a megbékélésért.
Minden évben más szentírási helyet jelölnek ki átelmélkedésre. Idén Péter első levelének egy részletére esett a választás: „Arra hívattunk, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük!” (1Pt 2,9). Ez is lehetőséget kínál a rutinszerű gondolkodás elhárítására. Másrészt az imahét tematikáját minden évben más közösség alakítja ki, idén például Lettország.

Mely területeken lehet hatékony az együttműködés?
– A közös tanúságtétel, a misszióban, az imádságban és az igehirdetésben való együttes jelenlét az első. De fontos az is, hogy a világi területeken is együtt gondolkodjunk. A közéleti, politikai és gazdasági témákhoz is úgy tudunk hatékonyan hozzászólni, ha egyeztetjük az álláspontunkat. Természetesen az egyházak véleményének különbségei is megmaradhatnak. Ebben a folyamatban nem csak a püspököknek, a papoknak és a lelkészeknek van feladatuk. Ahogyan a II. vatikáni zsinat is megfogalmazza, a laikusok az egyház megjelenítői a világban.

Jövőre lesz a reformáció ötszázadik évfordulója. Hogyan készülnek erre?
– A Lutheránus Világszövetség – melynek alelnöke vagyok – a világ evangélikusságát foglalja egységbe. Ennek a szervezetnek a feladata, hogy nemzetközi szinten szervezze meg az év eseményeit. Ma csak globálisan lehet megemlékezni a reformációról. A négyszázadik évforduló még európai ügy volt. Napjainkban a skandináv területek nagymértékben szekularizálódtak, viszont Tanzániában, Etiópiában vagy Namíbiában ugrásszerűen nő az evangélikusok száma. Egy másik fontos szempont, hogy nem ünnepeljük a reformációt, hanem megemlékezünk róla. Az ünnep magában foglal egyfajta triumfális jelleget, míg a megemlékezés arra mutat rá, hogy mit jelent ma a reformáció; milyen üzenete van annak, hogy „ecclesia semper reformanda est”, vagyis hogy mindig meg kell újulnunk.
Evangélikusnak lenni azt jelenti, hogy egyúttal ökumenikusak is vagyunk. Elképzelhetetlennek tartjuk azt, hogy a reformációról a katolikusok nélkül emlékezzünk meg. Az egységet kell hangsúlyozni, és nem a szakadást. Számomra meghatározó élmény volt, hogy 1999-ben ott lehettem az augsburgi közös nyilatkozat aláírásánál. Itt a kölcsönös kiátkozást vonták vissza a katolikus és az evangélikus egyház képviselői. Az a reményünk, hogy a következő évben is hasonló eseménynek lehetünk majd tanúi. Az imahét nyitónapján mutatják be
A szembenállástól a közösségig című kötetet, amely több éven át készült. Ez a dokumentum a megigazulás, az úrvacsora, a papi hivatás és a hagyomány kérdéskörein keresztül mutatja be, hogy mit mondott a két fél mindezekről eddig, és hogyan látják ugyanezt ma. A bevezetőben a reformációról esik szó, katolikus és evangélikus oldalról egyaránt. Úgy vélem, nem csak a reformáció ötszázadik évfordulójáról kell megemlékeznünk ezekben az években, hanem a katolikusok és az evangélikusok közötti párbeszéd ötvenéves folyamatáról is.