De ahogy a kristálypaloták sem akármikor válnak láthatóvá, s égig érő paszuly sem nő minden bokor mellett, úgy legtöbbször a ruhásszekrények hátsó falát is csak csalódottan tapogathatjuk, foglyai maradunk hétköznapi világunknak. Vagy mégsem. Hát tapogatózzunk csak.
Szavakkal, mondatfoszlányokkal borított fehér térelemek – persze főleg szekrények –, kulisszái, támaszai, összetartói egy tudós író életének. Némelyik olykor ajtóként, átjáróként működik, oda és vissza. Mintha csakugyan egy dolgozószobába pillantanánk, mégis inkább a főszereplő gondolatai, lelke zegzugai közt járva. Térben és időben, s egyszerre tértől és időtől függetlenül. A lényeg, hogy itt és most: a színházban és a drámában. Dér András formálta színpadra újra William Nicholson Árnyország című színművét, mely C. S. Lewis és Joy Davidman Gresham tragikus szerelmének történetén keresztül ragad magával a szenvedés, a hit, élet és halál örvényei és kapaszkodói közé.
A történet – ha máshonnét nem, a tavaly elhunyt Richard Attenborough Árnyékország című 1993as filmjéből – idehaza is sokak számára ismerős lehet: az öreglegény oxbridgei professzor szívébe és életébe belopja-bekuckózza magát távoli rajongója, az ateista, majd kommunista életállomásain továbbrobogva kereszténnyé lett zsidó írónő, Joy.
Tartózkodó, idegenkedő első találkozás; tapogatózás a könnyen jövő vagy súlyos szavak közt – a szekrény háta egy ideig még nem ereszt. Aztán mégis. Ahogy már annyiszor Lewis életében: hisz átszakadt a világ, amikor kisfiúként elvesztette édesanyját, át az értelem álfala, mikor „a legelvetemültebb és legvonakodóbb megtérő bűnösként egész Angliában” a hit igaza által meggyőzve egyelőre kénytelen-kelletlen megadta magát; s most átszakadt az agglegénylét naftalinszagú, megereszkedett szekrényének hátsó fala is. S aztán a folytatás: előbb névházasság az elhagyva elvált asszony angliai letelepedése érdekében, majd a rettenetes betegség, a halálos ágynál az igazi esküvő, s végül az újabb csoda: Joy állapotának javulása, és néhány boldog év ajándékba. Szerelem és szeretet szövetségének elmélyülése a két ember mindennapjaiban. S utána a haladék nélkül elszűkülő idő, mikor egyre fájdalmasabban sűrűsödik a sötétség, míg aztán csak árnyak látszanak.
Közben mindvégig a szavakkal zsúfolt minthaszekrények közt ténferegve, találkozva és elválva a lélek és a szellem legbelsőbb terei közt keresgélünk. Lewis gondolatait halljuk a bizonyos és a kétségekkel küzdő hit falán innen. Aztán a tragédia súlya ezt is átszakítja, legyen bár rajta túl a semmi. Az Istenre is üvöltő fájdalom aztán csendesül, de a többi sem néma csend. Lewis – ahogy a darab első percétől fogva – most is a fájdalom problémájával birkózik, immár egész valójával bevonódva. „A mostani boldogság része a majdani fájdalomnak” – mondta a halál torkából visszatérő Joy az áldott ráadásként kapott közös idejük során. Erre rímel a mondat a dráma utolsó lélegzetvételei közt: „A mostani fájdalom része a korábbi boldogságnak.” Legalábbis a fordító, Upor László ezt az irányt adta a befejezésnek. Ám az angol eredeti („The pain now is part of the happiness then”) ennél tartózkodóbb, s rejtelmekkel zeng, hiszen jelentheti azt is, ami Lewis dühödten induló, végül Isten ölelésébe hanyatló gyásznaplója világának szintén megfelel: „A mostani fájdalom része a majdani boldogságnak.”
Rátóti Zoltán és Tóth Auguszta meggyőző és hiteles játékán feszülnek elénk a kérdések, melyek minden életben felütik a fejüket: Miért a szenvedés? Úgy egyáltalán, s az ártatlanoké? Miért tűri Isten? Mit akar ezzel? S mi értelme ennek az egésznek? Záporoznak persze a válaszok is – nem akármilyen szellemi élmény (újra) hallani a Lewis műveit bevillantó, metszően éles vagy sziporkázó gondolatokat. De az író végül eljut oda, ahová mi is vele tarthatnánk: ahol világossá válik, hogy a csakugyan lényeges kérdésekre nem fogalmakba burkoltan, hanem csakis magával az életünkkel felelhetünk. Ami ezen túl dereng – hisz „az igazi élet még el sem kezdődött” –, azt árnyak takarják előlünk. „A mostani fájdalom része a boldogságnak.”
(A Csiky Gergely Színház és a Nemzeti Színház közös produkciója legközelebb március 4-én és 5-én, 19.30 órától látható Kaposváron, 18-án és 19-én, 19 órától pedig Budapesten.)
Fotó: Csiky Gergely Színház/Nemzeti Színház
