– Legkésőbb Babits óta tisztában lehetünk vele: a dal szüli énekesét. De vajon miből forrásozik a Makám élete?
– Eddig népdalokra emlékeztető vagy teljesen népdalhatású szövegeket írtam. Az újak olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyeket ma megélek. Nagyon szorosan kötődöm a városhoz, elsősorban Budapesthez, de szinte ugyanannyira a természethez is. Egyszerre falun és városban nőttem fel: Tatabánya ugyanis falvak közössége volt, amikor születtem, de mégiscsak egy iparváros, és a szocreál lakóteleptől húsz méterre ott volt a mező meg a hegy is. Alighogy kiléptem az ajtón, ott volt egy kis patak, egy tavacska füzekkel, és már indult is a nyilazás, a csata, a játék. Nagyon érdekes volt ez a kettősség. Ma is gyakran járok vidékre. Van egy kis parasztházam a Balaton-felvidéken, gyakorta elvonulunk oda a családdal. Az is nagyon erős ihletforrás: a kert, a vidék, nemcsak a város a maga pörgésével, nyüzsgésével, agresszivitásával, a piszkával és csillogásával, hihetetlen gazdagságával, ami rabul ejti az embert.
– S mi a titka az egészen külön utakat bejáró korszakok ellenére zavartalan állandóságnak?
– Egyik nagyon fontos összetevője a Kelet iránti vonzódásom. Ez kisgyermekkoromból fakad: az akkori mesékből, amikor nemcsak Benedek Elektől, hanem perzsa mesékből vagy az Ezeregyéjszaka gyerekeknek való változatából is felolvastak nekem a szüleim. Ezek anynyira megragadtak, hogy azóta élnek bennem, nem véletlen, hogy az első gyermeklemezünk címe is Szindbád volt. Nyilván mi vagyunk a vándorok, a keresők és utazók, de azért a dalokban Krúdy és a pazar Kelet világa is benne van. A másik, ami szintén izgat, az archaikus kultúrák köre, egy időben az afrikai népzenék tanulmányozásába is belefogtam. De archaikus, hiszen több ezer éves a magyarság zenéje is. Jómagam a régi stílusú, pentaton, ereszkedő, jellegzetesen magyar népdalokat tartom a legszebbnek. Ugyanakkor bármilyen alapanyagot használunk is, nagyon fontos, hogy amit létrehozunk, míves és igényes legyen.
– A kitartó, hűséges rajongók mellett kik közül verbuválódik a Makám közönsége?
– Állandóan gazdagodik. Már négy éve játszunk gyerekműsorokat, amelyek tetemes részét teszik ki koncertjeinknek, így állandóan utánpótlást is „nevelünk”, de a legszélesebb rétegek hallgatnak minket. Főleg a vidéki fellépéseken tapasztaljuk, hogy egészen idős emberek is megkeresnek minket a koncert után, és csodálkozó szemmel mondják: nem is tudták, hogy ilyen zene létezik.
– Nem sokkal az új Makám-lemez megjelenése után mi készül Krulik Zoltán műhelyében?
– Nyáron a Hagyományok Háza igazgatója, Kelemen László felkért egy dalestre. Kiderült, hogy ezúttal nem is az együttesre gondolt, hanem kifejezetten rám. Én nem vagyok énekes, jószerivel csak a templomban meg otthon, a fürdőkádban énekelek; a Makámban ugyan vokálozom, de soha nem álltam középen. Úgyhogy e felkérés után „nagy ijedtségemben” írtam hat dalt. Ezek – ha lehet mondani – még inkább a legszemélyesebb élményeimet dolgozzák föl, mint a korábbiak, de ugyanúgy a szerelemről, a halálról, a születésről szólnak. E dalokból is szeretnék megjelentetni egy lemezt. Bár ez nem Makám lenne, zenészek azért lesznek mögöttem. Nem szeretek egyedül muzsikálni. Nem vagyok Cseh Tamás, bár rendkívül nagy tisztelője vagyok a munkásságának, rajongója voltam, jártam a koncertjeire fiatalkoromban, amikor még nem is zenéltem aktívan. Írtam is egy dalt a halálakor, az ő és Bereményi Géza modorában, de azért az én megélt élményeimet feldolgozva. Ez is elhangzik majd a februári dalesten. A másik tervem egy újabb Makám-gyereklemez. Igaz, csak három éve, hogy Ákom Bákom címmel megjelent az előző, de már várják a folytatást. Ez is nagyon inspirál, csak ehhez lelkileg egy kicsit „más állapotba” kell kerülnöm: ilyenkor kimegyek a Margit-szigetre, ott gyakorta elsétálok a kolostorromhoz, amelyet nagyon szeretek. A természet mindig megindít, már csak az emlékek szintjén is, felidézi a barangolásokat az erdőben, a mezőkön nagyapámmal, apámmal. A családdal is sokszor kirándultunk, és ilyenkor rögtön előhívódnak olyan élmények, amelyeket a gyerekdalokba bele tudok írni.
Globalizálódó, egységesülő világunkban úgy tűnik, mind több szempontból szétesünk: lelki-szellemi életünk „összerakása” egyre nagyobb elszánást és erőfeszítést követel tőlük. A hajdan nagyon szilárd kisebb-nagyobb közösségek, társadalmi keretek fellazultak: a személy mai szabadságának árába ez is beletartozik. Ilyen körülmények közt rendkívüli a szerepe mindazoknak, akik nemegyszer elfeledett közös kincseinket egybegyűjtve, a régi értékeket élesztgetve, eredeti vagy akár új köntösben ajándékozzák nekünk. A kultúra s benne a zene közvetítő ereje sokat segíthet emberségünk megőrzésében és kiteljesítésében, egybekapcsolva szerte a Földön élő népeket. Kodály Zoltán tette fel a kérdést: vajon össze lehet-e fogni egymástól távoli világokat? „Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld?” A Makám együttes eddigi negyed százada igenlő válasz e kérdésre.
