Aranykori oszlopok

Külváros az Ostiába vezető út környékén, ahová a Porta Paolótól, a Szent Pál-kaputól juthat el a Róma–zarándok. A középkorból, amely kapun méri az időt bástyaszerű tömbjeivel.
   
Ott áll „a falakon kívüli templom”, ahol valaha a nemzetek apostolát eltemették, és sírja fölé a sokszor emlegetett Nagy Konstantin emeltette az első bazilikát.
   
Az Örök Város e kies negyedében – mint hajdan a Laterán környékén – jelképesnek tűnik a nagyság, amely e főtemplomot illeti; főleg kolostori kerengőjének hangulata idézheti fel a IX–X. századi ihletes költő hangját, az Apostolokról, a vérrel megszentelt Város keresztény emlékezetéről, az „igazság oszlopairól”: Beate pastor Petre… Ó, boldog pásztor, Péter, hallgasd kegyesen / Esdő imánkat, és igéd oldozza fel / Bűnünk bilincsét, hisz tenéked adatott / A hatalom: megnyitni s zárni mennyeket. // Ó, drága doktor, Pál, neveld erkölcseink / És vond magaddal lelkeinket ég felé, / Hol fátyolos hitünk egykor délszínre jut, / És napja egy és papja egy: a szeretet…
   
Amikor a zárósorokban a szerző a Háromság örök dicsőségét énekli, az idősebb Dorffmeister freskói állhatnak előttünk kétszáz esztendőnél idősebb, szerény kis hazai településünk Péter és Pál patrociumát élvező templomából (Császár) – Cambio híres szentségháza, húsvéti gyertyatartója „társaságában”, amelyek a Szent Pál–bazilika korai kincsei. A freskókon Dorffmeister ekként sűrítette témáit: a szentélykupolán a Szentháromság és a mennybe vett Mária sugárzik, a középső íveken Péter megkapja a mennyország kulcsait, míg a harmadik képen a nemzetek apostola pogányoknak beszél. A szószék hajó alakú: a halász–apostol s az egyház azt mondja: elszálló-utazó életünket e hajó polgáraként kell az örök révbe vinnünk, a misztikus Test tagjaiként. Egyenként szólít a hang e században is: Arasd az örök gabonát, mit nem emberi kéz vetett el, / Sújts a sziklára, víz fakad hatalmasan belőle, mint bor, / Töltekezz erejével: / Mert ez a sziget Krisztus… erőd, várad és paradicsomod.
   
Hány római mozaikképen csillog az égi Jeruzsálem szimbóluma: a templom, alapjain a két név, akiknek levelei bibliai kenyér, amikor a földeken acélfényes a gabonaszem, aratás kezdetén az alázatos imádság. Az utolsó asztalé, a mulandóság elháríthatatlan tudatában: Isten nem pusztulásra ítélt, hanem elpusztíthatatlan magból születtetek újjá. Mert az ember olyan, mint a fű, a dicsősége, mint a rét virága. Elhervad a fű, s lehull a virága, de az Úr szava örökre megmarad.
   
Bilincsben sem mondhatott mást a Szikla (Péter), nem írhatott volna különbet az Oppius-dombon mostanában megfordulóknak sem, akik jobbára a Mózes-szobor fönségéért, titokzatos fényeiért keresik fel a Bilincsbe vert Szent Péter–templomot, amelyről előde még az V. században mint a két apostol szentélyéről tanúskodott, s arról, hogy lehetett korábbi emlékhelye is itt Péternek és Pálnak. Hogy korábban milyen volt az oszlopos–apszisos csarnok, csak találgatni lehet. Róma folytonosságának tanúi kövekként állnak össze, egy–egy felirat, falmaradvány, képtöredék, néhány kusza betű: századok lélekkrónikái, amelyekben ott vannak a császári, uralkodói házak, az imperátorok türelme és türelmetlenségei, végül pedig a megnyugvás-elfogadás, hogy valaki érkezett a kiégő világnak, akivel megkezdődik az aranykor.
   
A keresztény a két apostolfejedelem sorsát ismerve is tudja, milyen korról lehet majd beszélni, míg vissza nem tér a Király. Váltakozó a szerencsekerék, sokszor még a királyságvárásba is bele lehet fáradni, „feladni” a reménységet, amely az első, Péter vezette közösségben jelen volt azzal, hogy úgy tudták: egy kis idő még, és újra eljön…
   
Nem jött el, mivel itt van.
   
A Porta Paolo felett az imént még fellegek tornyosultak. Most angyalok járnak a fehéren izzó templomok közt.
   
A tenger gyémánt mélyéről „fej fej mellett fölmerülnek a régen elveszett búvárok…”
   
A mélységek titkait fölhozzák ezredek időtlen hírnökei, akik az Írás betűiből életet formálnak. Lelket.