Dalos László következetesen „hírlapírónak” vallotta magát; mások szerint ő volt az „utolsó hírlapíró”. A kulturális újságírás doyenjeként tekintettem rá. Szívesen emlegette a Film Színház Muzsikánál eltöltött termékeny évtizedeket, jeles interjúalanyait, hazai és külföldi élményeit. Szóba hozta rádiós munkáit, a szövegkönyveket, fordításokat, az olasz és orosz írókat, klasszikusokat és kortársakat, többek között Pausztovszkijt, akinek tán legjobb hazai ismerője és lelkes népszerűsítője volt. Szülőhelye, Pesterzsébet története is gyakran előkerült a lokálpatrióta felhangú eszmecserék során. Szinte nem volt olyan szerző, alkotó, művész, akiről ne tudott volna érdemi információkat. Nem pletykákat vagy sekélyes bulvárvonatkozásokat, hanem lényeget érintő apróságokat. Mert az egésznél olykor fontosabb a rész; mint amikor a vers vagy dallam esetében elidőzünk egy szónál, hangnál, a csöndnél.
Micsoda találkozásokat rögzítettek a fényképek, interjúi és jegyzetei: Jávor Pál, Simándy József, Áprily Lajos, Tolnay Klári, Czóbel Béla, Füst Milán, Piero Cappuccilli, Giuseppe Taddei, Tito Gobbi, Aram Hacsaturján, Giulietta Masina, Yehudi Menuhin…
Ha kérdeztem, egy pillanatra elgondolkodott, mutató- és hüvelykujjával összecsippentette a szája szélét: Ismertem… Találkoztam vele, beszélgettünk… A rádióban összefutottunk… Jó téma, néhányszor már megírtam, de majd érdemes itt is… Évfordulója lesz? Ha gondolod… Erről jut eszembe… Képzeld el… Botrányos előadás, blaszfémia, jó lenne egy jegyzetben… Ez biztosan téged is érdekel… A feleségemmel jártunk ott… Tudtad, hogy Herlea családja Szegedről származott? Eredetileg Herlának hívták őket…
Ilyenkor továbbképzéssel felérő rövid színház- és kultúrtörténeti előadások következtek. A felmerülő kérdésekre derűsen, csillogó szemmel válaszolt. A közbevetésekre élénken reagált, visszakérdezett, és afféle békebeli „ne mondd” felkiáltással csodálkozott rá az újdonságokra.
Erzsébetfalva, Pesterzsébet, Pestszenterzsébet, majd XX. kerület. Éppen tíz évvel ezelőtt adták ki Az én Erzsébetem című könyvét. Válogatott írásainak gyűjteménye ifjúsága helyszíneiről. Kultúrtörténeti barangolás a szülőháztól az alma materig, a Kossuth Lajos gimnáziumi érettségiig. Históriák, epizódok zegzugokról, a régi korzóról, a Csili művelődési házról, a kertmoziról és a Nyári Színházról, sarki fűszeresekről, jellegzetes figurákról, ismert és ismeretlen erzsébetiekről…
Tudta, hogy érdekel a helytörténet is. Gondosságát mutatta, hogy „szív szerinti szeretettel” ajánlott, dedikált könyvét úgy adta át nekem, hogy előtte kijavítgatta azt a néhány sajtóhibát, amely a nyomtatott szövegben maradt.
Tavaly fia, Dalos Gábor gondozásában jelent meg a folytatás, az Apropó, Pesterzsébet!. Posztumusz kötet. A lelkes polihisztor fiatalosan csapongó, összefüggések rendszerét feltáró tárcáiban úgy tűnik fel e városrész, mintha a világ közepe lenne. És ezt néha el is hiteti velünk! Mindkét erzsébeti könyvében büszkén említi egyik „mesterét”, Décsei Géza plébánost, a mindenki által szeretett és tisztelt műértő tudós papot, akit később a „készülő új rend” fogdmegjei agyba-főbe vertek és a kistarcsai internálótáborba vittek, ahonnan 1953-ban szabadult… „Pesterzsébet legnagyobb szellemének, legpallérozottabb lelkipásztorának” megbízására készítette el az akkortájt már idős Nagy Sándor 1936 és 1942 között a plébániatemplom csupasz, sivár falait teljesen beborító késő szecessziós képeit. Dalos László szerint: „Szülővárosomnak van mivel dicsekednie nemcsak a mi kontinensünk, de az egész világ előtt. Azon kell lennie Pesterzsébetnek, hogy az idegenforgalom végre tudomást szerezzen róla, mennyi szépséget ismerhetnének meg az idelátogatók. Nagy Sándor freskói: egy darab igazi Európa!”
Az én Erzsébetemben írta: „Meghatottan lépek be ma is gyerek- és ifjúkorom templomába. Először mindig a szegényasszony-kétfillérje-freskó előtt állok meg. Elnézem Péter apostolt, János apostolt. Lelki szemeimmel újra látom Nagy Sándort, amint elindul, lassú léptekkel, öreges óvatossággal valamelyik állvány felé, hogy fölkapaszkodjék rá, és fessen, fessen. Újra látom Décsei atyának a »vallatószék « felé nyújtott jobb kezét, benne van Szerb Antal Magyar irodalomtörténete, ajándékul adja, hogy abból tanuljak…”
Az erzsébeti templom, benne e még mindig felfedezésre váró gigantikus műalkotás, a pesti Sixtus-kápolna, a csöppnyi Itália különböző szövegösszefüggésekben újra és újra beszédtémánk volt…
Dalos László 2011-ben hunyt el, idén lenne kilencvenéves. Az Apropó, Pesterzsébet! egyszerre tisztelgés, emlékezés és összegzés. Jubileumi, ünnepi. Olvasom-nézem, és hallani vélem derűs beköszönését: Tanár úr, hoztam egy dolgozatot!
