S hogy mégis villámgyorsan ránk talál, abban a rendhagyó alapötlet mellett rendezőnk kivételes érzékenységének is komoly szerepe van. Linklater ugyanis a tizenkét éven át ugyanazon színészekkel, intim kisrealista stílusban forgatott filmje révén nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy választ keressen a kérdések kérdésére: mitől leszünk azzá, akik vagyunk? Mindezt egy kisfiú felnövésén keresztül láttatva, akit hátulgombolós korától a főiskolás évek kezdetéig követ szerető figyelmével a kamera.
A Sráckor meghökkentően csendes film, látványos fordulatok és megrendezett nagyjelenetek nélkül mesél hőséről, akin a lassan múló idő eltörölhetetlen nyomot hagy: az egyik pillanatban még rácsodálkozik a világra, a másikban már keresi a helyét benne, a következőben pedig alkalmazkodik s ellenáll. Linklater fantasztikusan érez rá az emlékezet természetére: töredékes, félbehagyottnak tűnő jelenetekből áll össze Mason (Ellan Coltrane) belső világa, melyre titkos, kifürkészhetetlen utakon hat mindaz, amit addig átélt. S ez a Sráckor igazi varázsa: úgy tudja átadni a tapasztalat eredeti gazdagságának élményét, hogy elsősorban minket ösztönöz saját léleklabirintusunk bejárására. A kort pedig elegáns utalásokkal idézi meg: itt egy Harry Potter-könyvbemutató, ott egy okos telefon, amott egy politikai kiszólás – mint cseppben a tenger, tárul fel Amerika s egyúttal a fejlett nyugati világ legutóbbi évtizede.
Amikor Mason kamaszodik, és gesztusok helyett szóban kezdi kifejezni lelki útkeresését, a film meginog kicsit, ám végül megőrzi egyensúlyát, s a lassan megszilárduló jellemű ifjúról lopva átfókuszál az idősödő szülőkre. Mert minden fiú menthetetlenül felnő egyszer, s az élet rendjére rádöbbenve minden anya elsírja magát – legalább ott, csendben, belül.
