Mélyen emberséges – jegyzik róla a legendák. Tettre kész, ami a kenyérszaporításkor is kitűnik: a tömeg láttán a jézusi kérdésre, honnan vegyenek kenyeret, hogy ehessenek, András az, aki egy gyermeket említ, akinél van öt árpakenyér és két hal. Ez „dönti el” a csodát. András Péter testvére volt.
A Mester szolgálatát előkészítő „utolsó próféta”, Keresztelő János, amikor Jézusra mutatott: „íme az Isten Báránya”, András azonnal a Názáreti követője lett, testvérét is ő vitte hozzá. Életük végéig a hűség „épített trónt a szívükben”: a vértanúhalálig. Megértő embersége, meggyőződése vezette, hogy Jézus feltámadását követően elsőként misszionált Kis-Ázsiában, a Feketetengertől délre. Valószínűleg Örményországban. Van olyan észrevétel, hogy ez az ország az apostol buzgalmából lett elsőként keresztény a világon. Napjainkban, de már a zsinati időszakban sok szó esett (határozat született) az inkulturációról. Arról, amit már András apostol „felfedezett”, a miszionálás egészen korszerű módszeréről: amerre járt, a neki újszerű kultúrára nem erőszakolta rá az evangélium üzenetét, hanem megismerte azokat, akik közé ment; hagyományelemeiket felhasználva „egyeztetett”, melyek azok, amelyek a krisztusi tanításba illenek. Ekként adta tovább a jó hírt. Bizonyára ez tette ismertté nevét, teremtette meg népszerűségét, s hogy a Kárpát-medencében épült első templomokat is jórészt Szent András-titulussal vették lajstromba, nem lehet véletlen.
Szent Jeromos írja, hogy az apostol ereklyéit 357 körül Konstantinápolyba vitték. Fejét 1461-ben a bizánci despota, Palaiologosz Tamás a pápának, II. Piusznak ajándékozta. A Szent Péter-bazilikában őrzik. Ereklyéi Pátrában, vértanúsága helyén találhatók. VI. Pál pápa ugyanis 1964-ben – a barátság és szolidaritás jeleként – visszaadta a keleti egyháznak. Attribútuma a jól ismert andráskereszt, amelyre felfeszítették.
Népünk körében gazdag az András-hagyomány.
Feltetszett a hajnalcsillag, / amely régóta nem villog. / Esztendeje, hogy nem láttam, / jaj, de szívszakadva vártam. / András, András, ne aludjál, / neved napjára virradtál. / Isten éltessen tégedet, / vegye el ellenségedet. / Töltsd teli hát poharadat, / úgy vigasztald versmondódat.
András nevű barátainkat, családtagjainkat e fénypirkadatú versezettel köszönthetjük, s ahol még él a köszöntés, el ne felejtsék, hiszen igen gyakori név országunk történelmében, családjainkban. Hangzásával férfias, s a név jelentése is ezt tartalmazza.
Pünkösdölő énekünk amikor megszólal: Andorjás, bokrétás, bizonyára András királyunkat emlegeti.
Muzsikaszót hallunk, s közben kezdődik az advent, a karácsonyt váró időszak, s mire az utolsó ritmus is elfogy a muzsikások ujja alatt s vonóján, András „beköti a muzsikát”, vége a mulatságnak. De kezdődnek a fűszeres disznótorok, amikor András is megkapja a népi jelzőt: Disznóölő Szent András.
Elgondolkodtatóan szép az a bibliai mondat, amely azt fejezi ki, hogy a Teremtő a tenyerébe írt valamennyiünket. Istenbe öltöző régi bölcsek azt mondták, hogy nevünkkel az ünneplőköntösünket-ruhánkat is fel kell vennünk, különben a nevünk semmit sem ér.
Ki tudja, nem ide vezethető-e vissza a névköszöntés erős hagyománya, s András, akit a tóparton megszólított az Úr, s ő megkérdezte tőle, hol lakik, nem azt az együttlétet jelzi-e, amely vágyainkból fakad…
Nevünk valóban a köntösünk is. A másokat megbecsülő szeretet jelképe. Erről kár lenne megfeledkezni, miközben emeljük köszöntőpoharunkat.
