A zongora fél takarásából feladott instrukciói, hajladozása, fejrázása karmester-karikatúrának hat. Mozart első tétele elég arra, hogy ráhangolódjak a jelenségre. Behunyt szemmel koncentrál, dülöng; néha ritmusra dünnyög, bedúdol… Játéka tiszta és üde. Igazolja a műsorfüzetben idézett gondolatát: „Mozart azért nehéz, mert a zenéje nagyon világos. Nem lehet elbújni, minden egyes hang hallatszik.” Igazán a lassú, az Andante-tétel érint meg. Kifinomult, Chopinen edzett előadásmód. A közönség is érzi a percek intimitását. Nem feszült – békés a csend. Nyugodt, amelyben a mellettem ülő idős úr halkan sípoló lélegzése is figyelemelterelő fülsértésnek hat. Anderszewski meggyőz Mozart-olvasatával, de a felfedezés öröme, az igazi szellemi izgalom a második részre marad. Schumann zongoraversenye úgy szólal meg általa, mint egy Rachmaninov-előkép. Nyoma sincs afféle német kiszámítottságnak, száraz koncentráltságnak. Végtelen zuhatagfutamok.
Oroszos pátosz, bensőséges romantika, kontrollált szenvedélyesség keveredik játékában. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezt a darabot csak így lehet jól előadni, vagy inkább: csak így érdemes. Persze ez vitatható; mindenesetre vele-általa „autentikus”. Érteni vélem Schumannt – és őt. Bravúros, de nem tolakodóan magamutogató. Anderszewski művészi felfogásában Kelet- és Nyugat-Európa lelke, előadói hagyománya fonódik össze. A negyvenöt éves zongorista ifjúként idősnek érezte magát, most talán fiatalabbnak és lezserebbnek akar látszani. Meggyőződés, divat, elvárás…? Van, aki „lengyel punknak” titulálta; komikus túlzás… De mindegy is, egyéniségének ellentmondásossága, minden tétovasága és bizonytalansága feloldódik a tolmácsolt művekben. Anderszewski, a világjáró közép-európai a miénk is. Én büszke vagyok rá…
