A gyerekek idegenkedtek a számukra még ismeretlen nyelvtől. A beszélgetésekből kiderült, más elképzelés él bennük arról, milyennek kell lennie a táncnak, a zenének, egy színházi előadásnak. Amikor például a cselló hangja helyett emberi hang szólalt meg a vonó húzásával egy időben, majd a hangszerek zenéje helyett lépéseket, zajokat, csörömpölést hallottak, megkérdezték: nevezhetjük-e mindezt zenének? És lehet-e táncnak hívni azt, amikor mozgó képeket vetítenek emberekre? És kiállításnak mondható-e az, amikor több, különböző technikával készült alkotás egy zárt térben egymást erősítve hoz létre jelentést?
Feszültséget keltett bennük, hogy az általuk eddig megtapasztalt, és így rögzített fogalmakat nem tudták ráhúzni a most érzékelt előadásokra. Érdekes volt megfigyelnem, mit kezdtek a gyerekek rossz érzéseikkel, elbizonytalanodásukkal. Voltak, akik oldásként beszélgetni kezdtek, mobiloztak, mások legyintettek, és érdektelennek, unalmasnak nyilvánították a látottakat. De akadtak néhányan, akik mertek benne maradni a feszültségben, akik nem akartak elmenekülni az ismeretlen elől. Próbálták nyitottan szemlélni mindazt, ami történik, még akkor is, ha nem értették, mit jelentenek a mozdulatok, a hangok. Alázattal elfogadták, hogy benne vannak valamiben, amit maguk sem tudnak megmagyarázni. Nem feltételezték a művészekről, hogy meghibbantak, hanem vállalták a sokkal nehezebb utat: beismerték, hogy talán ők tudnak még keveset. A művészeti tapasztalat során keletkező kérdések elmélyítik lelki életünket, önmagunkhoz is közelebb vezetnek bennünket.
„Amikor képeket alkotunk, a biztonság igénye, keresése munkál bennünk. A lelki élethez nélkülözhetetlen az arra való készség, hogy kibírjuk annak feszültségét, amikor a képek összeomlanak, megváltoznak. (…) Biztonságunk nem abban áll, hogy meg tudunk tartani valamit, hanem abban, hogy ami van, az tényleg van. És az most van. És jó, hogy van. És ebből születik valami új…” (Mustó Péter: Csendben születik az élet)
Erről a folyamatról a számok nem beszélnek.
