Fotó: Szalóky Béla
A Hot Jazz Band honlapján azt írja, hogy „ha valaki kíváncsi, kérdezhet”. Élek a lehetőséggel: mit lehet tudni arról a gramofonról, amit dédszülei házában fedezett fel gyerekkorában?
– Dédapám amerikás magyar volt. 1920-ban hazajött, földeket vásárolt az ott keresett pénzen, amelyeket az 1940-es évek végén elvettek a kommunisták. A maradék bevételből Pestszentlőrincen vett egy házat, melynek padlásán régi, rejtegetett „amerikás ereklyék” lapultak. Ezek között egy alkalommal a bátyámmal rátaláltunk egy gramofonra, mely óriási élmény volt számunkra, és nemcsak azért, mert a hatvanas évek végén, Magyarországon még a kazettás magnó is ritkaság volt, hanem mert lenyűgözött az első dallam, amit meghallgattam rajta: Karády Katalintól a Május éjszakán. Ez is nagy szó volt, mert abban az időben Karádyt se lehetett hallani. Abszurd, ostoba világban nőttünk fel, melyben nem lehetett megnézni egy filmet, meghallgatni egy dalt, elolvasni egy verset, amelyet szeretünk…
Mit jelent az Ön számára, hogy a dédszülei amerikás magyarok voltak?
– Amerika egy misztikum. Talán nincs még egy olyan hely, mint Magyar- ország, ahol ekkora kultusza lenne Amerikának – gondoljunk csak a hollywoodi történetekre. Zenei szempontból pedig azért fontos számomra a dédszüleim története, mert olyan hatások értek rajtuk keresztül, amelyek meghatározták a későbbi ízlésemet.
Hogyan született zsigeri vonzalma a dixieland iránt?
– Amikor kicsi voltam, minden érdekelt, ami dallamosnak mondható. Példa erre, hogy egy alkalommal szabályosan eksztázisba estem, amikor a szüleim elvittek egy Korda Gyuri-koncertre. Később szolfézsórára kevésbé szerettem járni, viszont a zeneiskolában megfogott Apáti János tanár úr dixieland- és trombitaszeretete. Apáti tanár úr alakított a növendékeiből egy kis zenekart, megírta a szólamokat, és emlékszem, hogy semmilyen másfajta zene nem volt rám akkora hatással, mint az. A rajongásom okát nem tudnám pontosan megmondani, de annyi biztos, hogy az egyetlen olyan zenei műfaj, amelyben – az úgynevezett dixie-tuttiban – mindenki egyszerre improvizál. Ez különösképp tetszett benne. Már akkor kihallottam a szólamokat, és megérintett a zene szabadsága, játékossága.
Hogy lett a grafikusművészi végzettségű fiatalemberből Kossuth-díjas zenész?
– A rajz akkoriban jobban érdekelt a zenénél, és már óvodában felfigyeltek a kézügyességemre, tizenéves koromban pedig saját szórakoztatásomra képregényeket rajzoltam, és festőművész akartam lenni. Eközben megtanultam magamtól bendzsózni. A jazz „önképző jellege” miatt alakult így, hogy az iskolák mellett magamtól sajátítottam el a zenéhez szükséges hangszeres, stílusbeli és technikai tudást. Az idei Kossuth-díj nagyon nagy elismerés, és fogalmazhatunk úgy is, hogy egy „kései diploma”. Munkám során használom a grafikai tudásomat, például egy CD-borító készítésekor, a színpadi megjelenés vagy az arculat megalkotásában.
Mitől „hot” a jazz, amit játszanak?
– A kifejezés az 1920-as évek zenei stílusának feszes ritmusára, forró, szenvedélyes hangulatára utal. Ebben a korban született például a híres tánc, a charleston. A „hotolás” a szaggatott, ellenpontokra épülő ritmikát jelenti, ami az afroamerikai zene és stílusfelfogás erre a műfajra gyakorolt hatása. Ez a kifejezés aztán végigkísért három évtizedet, még a szvingkorszakban is használták. Én szeretem a „hotos”, amerikai mintára készült magyar számokat összegyűjteni. Ilyen például az Egy kicsit angyal legyen.
Miért tartja fontosnak, hogy magyar számokat is játszanak?
– A magyar és az angol-amerikai egyaránt fontos. A nemzetközi jazzfesztiválokra el lehet jutni az amerikai számokkal, ám a hazai közönség szívéhez kicsit más út vezet. Ezért is igyekeztem megtalálni az amerikai gyökerű zene magyar megfelelőit, melyek ismerősen szólnak a hazai közönség számára.
Mivel magyarázza a zenekar maradandó sikerét?
– A két háború közti magyar zenei repertoár – minden tiltás ellenére – az emberek fülében és szívében élt, és ott él ma is. Illetve fontos az is, hogy ezt a zenét hitelesen előadni kivételes dolog. Én úgy énekelek, ahogy a harmincas években tették, de zenekarszinten mégis a magunk stílusára formáljuk a megírt dalokat. A népszerűség másik titka, ha valaki olyat és úgy tesz, amilyet és ahogy más nem. Rajtunk kívül más nem foglalkozik ezzel a műfajjal ilyen mélységben. Bár vannak, akik úgy gondolják, hogy a mienk „rétegzene”, én azt vallom, hogy ez „tömegzene”, mely minden korosztályhoz szól, és volt idő, mikor Amerikától Japánig erre táncolt a világ…
Mennyiben spontán és mennyiben kötött a repertoárjuk?
– Megírt, meghangszerelt szólamok és improvizatív szólók egyaránt vannak, a dixielandben pedig mindenki teljesen szabadon játszik. Lehet ugyanazon szám tempója is alkalmanként különböző, aminek hatására úgy érezhető, mintha más dal szólna. A műsort a saját hangulatunk és állapotunk szerint, illetve a közönségre szabva állítom össze, de nagyon ritkán írom le előre a dalok sorrendjét.
Mivel készülnek októberi jubileumi koncertjükre?
– Felidézzük a múlt eseményeit, és a jövőbe is tekintünk majd, és természetesen vannak dalok a repertoárunkból, amelyeket nem lehet nem eljátszani… Mindemellett bemutatjuk a sajátos bendzsózenekarunkat, a Szekeres Adrienn énekesnővel való régi-új együttműködést, illetve a készülő gyermeklemezünkről is adunk ízelítőt. A koncert egyik legszebb része pedig az lesz, hogy big banddé bővülünk, és egy húsztagú vonós kamarazenekar is társul mellénk Erdélyből, ami által frissül a régi hangzásvilág.
A harminc évre visszatekintve mit tart a legjelentősebbnek a pályáján?
– Azt, hogy azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez nem jár emberfeletti munkával, áldozatokkal, lemondásokkal. Presser Gábor a Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián című dalszövegében énekli erről: „Oh, amíg te játszottál a téren, én billentyűket gyúrtam egy zongorán.” Ezt én is megéltem annak idején: amíg a többi gyerek cseresznyét szedett, biciklizett, focizott, addig én szolmizálni tanultam a négy fal között. Az akkori „lemondás” mára azonban megtérült, és a hivatásomat jó emberek, zenésztársak között élhetem, akiket soha nem tudok megunni. A Kossuth-díjat is együtt kaptuk: Bera Zsolt harsonással, Fodor László klarinétossal, Szabó Lóránt gitárossal, Juhász Zoltán nagybőgőssel és Galbács István dobossal. Fontosnak tartom, hogy átadhassuk azt az örömet, amit mi magunk is érzünk, mialatt zenélünk, és ezért nincs szebb jutalom, mint a közönség figyelme és szeretete.
