Ehhez éppenséggel kitűnő bevezető a friss korong, hisz Ferencziék tulajdonképpen egy spontán pillanatfelvételt nyújtanak át nekünk. Ám ami a zenekar albumát a hasonló, de bevételhajhászó vállalkozásoktól elválasztja, az az elkészülés módja: a csapat fogta magát, kiutazott Amerikába, és a blues őshazájában, Nashvilleben vette fel legújabb lemezét.
A különösebb megfontolások nélküli, durrbelemuzsikálás az amerikai hangmérnök keverésében egészen különleges ízt kapott: egy önmagával és népének kultúrájával azonos magyar zenekart hallunk játszani, mely elképesztő szabadságfokkal keveri a magyar és az amerikai folkot. Az aktuális repertoár lenyomataként is értelmezhető műsorban ott lüktetnek az utóbbi lemezek slágerdarabjai, felbukkan Petőfi, Kiss Anna és Gérecz Attila is, a legizgalmasabb fejlemény azonban a magyar nóta és a cigányzene beszüremkedése. Persze szó sincs pózoló sírva vigadásról: a manírok szépen illeszkednek az eddig használt stílusjegyek közé.
Aki pedig már ismeri Ferencziék műfajtörő zenéjét, szintén talál újdonságot a korongon: az ismert dalok ugyanis új, összeérlelt rendbe szerveződnek, sokszor komoly tempó- és stílusváltással. Az amerikai vonulat természetesen alaposan megerősödött: felvonul itt a countrytól a blues összes árnyalatáig szinte minden, amiért az Újvilág XX. századi zenei forradalmát szeretni lehet. S mindez egy sokszínű, mégis koherens és vidám csokorban átnyújtva. Apropó, vidámság: a banda vérbő zenei-szövegi humora talán most kerül előtérbe igazán, ami ritka adomány a sivár kortárs popzenében.
Ferenczi György tehát hét nagylemez és ezernyi koncert után sem nyughat. Csapatának legújabb albumát nevezhetnénk akár felszabadult, táncolható örömzenének is, de sokkal több annál: újabb mérföldkő.
