Álommunka-e az egyháztörténészé?

Fotó: Merényi Zita

Miért választotta a történészi hivatást?

– Ez meglehetősen összetett kérdés. Fiatal koromban eleinte csillagász szerettem volna lenni. Mindig is érdekelt a történelem, különösen az egyháztörténet, és szerencsére nagyon jó latinos hátterem volt, a középiskolának kö­szönhetően. Idővel egyre inkább a történelem felé fordultam, és úgy éreztem, talán mégsem lenne nekem való a csillagászat. A latintudásomból és az egyháztörténelem, a vallástörténelem iránti érdeklődésemből szinte természetszerűleg következett, hogy végül a történészi, leginkább az egyháztörténészi hivatást válasszam. Ahogyan egy idősebb kollégám fogalmazott egyszer: álommunka történésznek lenni egy egyetemen, ahol azért fizetnek, hogy olvassak.

A vallástörténet felé fordulásában szerepet játszott a személyes hite? Vagy a másik oldalról közelítve: az, hogy egyháztörténelemmel kezdett foglalkozni, mennyiben erősítette vagy befolyásolta a hitét?

– Ismét egy bonyolult kérdés. Keresztény vagyok, protestáns, de mindig nagy csodálattal adóztam a protestantizmus előtti egyházak, a Katolikus és az Ortodox Egyház hagyományának. Az egyháztörténet iránti érdeklődésem ennek hatására fókuszálódott végül a középkori pápaságra. Ennek programjai, dokumentumai érdekelnek elsősorban. Habár protestáns vagyok, nagy csodálattal tekintek a pápaságra és annak történetére.

A tudományos igényű megközelítés egy egyetemen természetes, de hogy látja, általában a mai világban mennyire nyitottak rá az emberek?

– Ez gyakran személyes szinten nyilvánul meg. Önök itt Magyarországon, különösen Budapesten láthatják Erdő Péter bíboros példáját, aki lelkipásztor, ugyanakkor tudós is. Ezek az aspektusok összemosódnak. A személyes hitem bármilyen átadása nem lehet független a tudományos munkásságomtól, sem a vallástörténelem, sem az egyháztörténelem terén.

Anglikán keresztényként miért éppen a zsinatokat választotta kutatási területéül?

– Sokat gondolkoztam azon, miért nem római katolikus vagyok, vagy miért nem választom az Ortodox Egyházat. Ez végül is személyes döntés. Protestánsként nőttem fel, tevékenyen részt vettem az egyházunk életében, a presbitériumban, és ezek nagyon erős gyökerek. Teológiai értelemben véve ami számomra helyes, az valaki más számára esetleg nem lenne az. Nem vagyunk próféták, nem tudjuk, mit hoz a jövő, egyszer talán még katolizálok.

Az első hét zsinatról azt szokás mondani, hogy a hit alaptéziseit rögzítették. Viszont az elválás (szkizma) éppen a középkori zsinatok idején történt. Hogyan látja ezt a kérdést? Illetve milyen jelentőségük van ezeknek a középkori zsinatoknak egyháztörténeti szempontból?

– A kereszténység sokrétű, és nem a teljes kereszténység fogadja el ezt a hét egyetemes zsinatot. Van olyan protestáns felekezet, amelyik csak a niceait fogadja el. A kalkedoni zsinat külön problémát jelent. Elsősorban a Katolikus és az Ortodox Egyház közös koncepciója a hét egyetemes zsinat. Soha nem született pápai dokumentum arról, hogy voltaképpen hány zsinatot tekintünk egyetemesnek, és a történészek maguk is eltérő válaszokat adnak erre a kérdésre. Az a lista, amit mi a hét egyetemes zsinatnak tekintünk, a középkor végére szilárdult meg.
De ami a lényeg, és ami valamennyire választ ad erre a bonyolult kérdésre: a középkorban, a XII–XIV. századi egyetemes zsinatokon olyan dekrétumok születtek, amelyek aztán megtalálták az útjukat a kánonjogba, túlélték a reformáció viharait, és érvényben maradtak a tridenti zsinat után is, egészen a XX. század elejéig.

Ezek a zsinatok igencsak régen voltak, ráadásul zavarosnak tekinthető korokban zajlottak. Mennyire kutatható ez az időszak, illetve maguk a zsinatok?

– Én ezt próbálom tenni egész pályafutásom során.

Van-e olyan zsinat, amelyik valamilyen oknál fogva különösen közel áll a szívéhez?

– Azzal kezdeném, amelyiket először kutattam: II. Orbán pápa (1088–1099 között volt a trónon) 1095-ben hívta össze a cler­mont-i zsinatot, ami arról ismert, hogy ezen hirdették meg az első keresztes hadjáratot. Bizonyos értelemben megtévesztő, de ez az, amit mindenki tud a cler­mont-i zsinatról. II. Orbán pápa zsinatai máig izgalmas területet jelentenek számomra, jóllehet szinte mindegyikről írtam már. Ennek a pápának a regiszterei mind elvesztek, de tudjuk, hogy léteztek, és egészen a XIII. századig megvoltak. Azt is tudjuk, hogy Ibériában (Spanyolországban) le is másolták őket. Talán egy Indiana Jones-filmbe illő elképzelésnek hat, de arról álmodom, hogy egyszer megtalálom e regiszterek egyik példányát egy spanyol vagy portugál kolostorban. Ott elég rosszul vannak katalogizálva az anyagok, úgyhogy bármi előfordulhat. Akkor aztán nem lenne többé kérdéses, hogy ki volt a kedvenc pápám.

Az esztergomi eucharisztikus konferencián beszélt arról, hogy az Eucharisztia kérdése a VIII–IX. századig nem jelentett problémát. Meg lehet mondani, hogy miért éppen ebben az időszakban került elő?

– Azért szóba került addig is, de maga az átlényegülés csak a IX. századtól vált témává, és valójában senki sem tudja, hogy miért pont akkor. Amint az előadásomban is mondtam, csupán feltételezések vannak erről. A Karoling-kor reneszánsza meglehetősen változó világ volt. Van, aki Paschasius Radbertusra hivatkozik, aki értekezésében (De corpore et sanguine Domini) először írta le az átlényegülést. Azt kereste, ami egyszerre áhítatos és intellektuálisan szofisztikált. Fontos, hogy Pascha­sius azt írta le, amiben valóban hittek az emberek – ő nem skolasztikus, nem is ismerte azt a terminológiát –, és kijelentette, hogy a kenyér és a bor Krisztus teste és vére. Izgalmas összefüggések: Paschasius, aki először írta le ezt az átváltozást, rendkívül termékeny elmének számított, és talán ő volt az egyik szerzője a pszeudo-izidori dekretáléknak is. Ámbár mi csak a kenyeret és a bort látjuk, az valójában Krisztus teste és vére. A pszeudo-izidori pápai dekrétumok nem valódiak, de azt írják le, amiben hinni kell. Nem valódiak, de a valóságot írják le.

Tolmácsolt: Tarcsay Péter
Lejegyezte: Verestói Nárcisz