Közben felhívtam egyik barátomat, aki szintén ezt a nevet kapta a keresztségben: – Mondd, milyen Andrásnak lenni? – kérdeztem. – Hát… jó – ez volt a tömör válasz. Ezt az itt látható kép miatt is kérdeztem, amit régen az esztergomi Keresztény Múzeumban készítettem, a garamszentbenedeki úrkoporsó apostoláról. Csak egy kicsit látszik, ezért elmondom, hogy kezében ott a kivégzés eszköze, az úgynevezett András-kereszt, szeméből én valami nagyon nagy szomorúságot vélek kiolvasni. Szent András apostol, aki Simon Péter testvére volt, halászból lett Keresztelő Szent János követője. A róla szóló legenda szerint az akhaiai Patraszban feszítették egy X alakú keresztre. Vértanúságát Achia vagy Ázsia papjai és diakónusai írták meg, miképpen saját szemükkel látták. A Legenda Aureában az olvasható, hogy a keresztre feszítés után még két napig élt, s húszezer ott ácsorgó embernek prédikált. Amikor elmondta utolsó imáját, „az égből nagy fényesség szállt alá, s fél óráig körülvette őt, úgyhogy senki nem láthatta. Mikor eltávozott a ragyogó fény, a fénnyel együtt kiadta lelkét.” András apostol napja régebben ünnep volt sokfelé: a naphoz legközelebb eső vasárnap volt az egyházi év, advent kezdete. A naphoz, illetve estéjéhez fűződő szokások általában minden vidéken hasonlóak voltak. Közös céljuk, hogy a fiatalok megtudják, ki lesz a házastársuk , férjük, feleségük. A nap előestéjén a lányok férfinadrágot vagy gatyát, a legények női inget vagy szoknyát tettek a fejük alá, ugyancsak azért, hogy megálmodják, ki lesz a férjük, illetve feleségük.
Palócföldön szokásban volt az is, hogy a lányok András estéjén megrázták a ház zsúpfedelének ereszét, miközben kötényüket alá tartották. Aztán megnézték, rozsszem vagy búzaszem esett-e a köténybe, mert ha rozsszem, akkor a leány szegény legényhez, ha búzaszem, akkor gazdag legényhez megy feleségül. A Nógrád megyei Herencsényben a fiatalok a kaput rázták, miközben ezt mondogatták: Kapu, kapu, rázlak téged, / Ó szent András, kérlek szépen, / Add meg nékem megálmodnom,/ Ki lesz az én kedves párom
Ezek jutottak most eszembe az újszülött híre hallatán, Szent András és az őt ábrázoló festett faszobor képe kapcsán, amelyet nagyon szomorúnak tartok, s talán – épp ezért – nagyon szeretek.
