Én itt most nem a templomról és nem a festőről, hanem e kép kapcsán csak a pelikánról szeretnék röviden szólni: erről a példabeszédekből ismert jelképes madárról. A Physiologus, a „Természet ismerője” írt róla először, és ő már tudta, hogy különleges. Horváth Sándor (1921) és Kádár Zoltán (1986) után R. Várkonyi Ágnes hosszabb tanulmányban szólt a pelikán jelkép értelmezéséről. A történet egyszerű, bár mi ma nem így ismerjük: „A pelikán nagyon szereti a kicsinyeit. Amikor fiait világra hozza, és azok valamelyest felcseperednek, arcul ütik szüleiket. A szülők erre megfenyítik és megölik őket. Azután megesik rajtuk a szülők szíve, és három napon át gyászolják megölt fiaikat. Harmadnapra anyjuk feltépi oldalát, s a kicsinyek élettelen testére csepegő vére feltámasztja őket.”
Mítosz, hiedelem, példázat? – teszi föl a kérdést R. Várkonyi Ágnes. A történet ősi elemei talán még a vízözön előttről valók, még nem ismerik a tízparancsolatot, s teremtett lény is feltámaszthatja a holtakat. Az a magatartás, amely életét adja az életért, már a késő hellenizmus etikai értékkategóriája. Physiologus pedig – amint legjobb magyar ismerője, Kádár Zoltán ezt kifejtette – a pelikán képzetével átültette azt a születő kereszténység erkölcsi világába. „Ki avatta először a megváltás szimbólumává? Ki vitte be először a templomba? Mikor foglalta el helyét a szószékek felett, a szentségtartók ajtajain s a kolostorokban? Senki sem tudja" – írja a Pelikán a fiaival című, 1991-es tanulmányában a történész asszony, akinek írásából azt is megtudhatjuk, hogy a pelikán mint szent jelkép vonult végig Európán a hosszú középkoron keresztül. Aquinói Szent Tamás évszázadokra szólóan fogalmazta meg: Miként a pelikán fiaiért, a Megváltó vérét áldozta az emberiségért. Mondandóját, a jelkép máig ható erejét így összegzi: „A pelikán a fiaival létünk alapkérdéseit hordozza, az élet megőrizhetőségének, folytathatóságának követelményeit, évezredeken át.”
