Élő hullámzás a világ legjelentéktelenebbnek tűnő részlete is; benső élményre eső „darab”. (Biblikus tartalma a vízözön utáni leírásban olvasható: az Úr szövetséget kötött a madarakkal is…) A költészetről mondja az esztétika, hogy a „vers az ember természetében keresendő”. És a kép? Minden művészet a teremtés folytatása, s bár „mulandó dolgok” által válnak láthatóvá, a vizualitásban rejlő kifejeződés is a mértékre vall, mint tiszta számviszonyra, amely – mint Sík Sándor írja – „nem organikus élet, hanem a szellem, az értelem alkotása, és mint ilyen, transzcendens, mert mindig valami megismerésnek, illetve ráismerésnek eredménye”. Szubjektív a hullámzás, objektív a mérték: emocionális élet, kozmikus rend… Ha kiragadunk korunk kollázs-képalkotásából egyet, a Fénysorok között a kezdet és a vég tárgyneműen absztrakt remeket, ebben a geometriai forma a mérték, amely nyitott formával találkozik. Ez utóbbi arra a szabadságra vonatkozik, amely az ember teremtett voltából következik, kezdet és vég mégis megszakíthatatlan vonalára – ha elfogadjuk a transzcendens gondolkodást.
Az említett kollázst „üdvjelzőnek” érzem, mióta láttam abban a könyvészetileg is kifogástalan albumban, amelynek címlapján ez áll: Kvasznay Gulyás Margit. Akinek „legjobb, minőségileg legmeggyőzőbb teljesítményét kollázsai reprezentálják” – méltatja Kováts Albert Munkácsy-díjas alkotó.
Forradalom volt a kollázs (ragasztást jelent), nem csupán „stílusbeli, hanem technikai megújulást is hozott a XX. század első évtizedeiben a képzőművészetben” – amint Feledy Balázs művészettörténész írja, majd hozzáteszi: „A legelképesztőbb avantgárd gondolkodási móddal tudták párosítani. (…) Mire törekedtek korábban a festők? Egyfajta naturális, impresszionisztikus stílusban ábrázolni azt, amit látnak.” Kifejti, hogy a szellemidézés fogalma a kollázzsal kapcsolatban rendkívül pontos, mivel a kollázs alkalmatlan a valóság ábrázolására, „valamilyen értelemben mindig befelé viszi”. A szellemidézés ezúttal nem spiritiszta szakszó, hanem a francia költő: Louis Aragon kategóriája: „…miután a festők elfogadták a ragasztás elvét, áttértek a szemfényvesztésről a szellemidézésre.” Umberto Eco az avantgárddal kapcsolatos megállapítása rokon Aragonéval, amikor arról értekezik, hogy a „művészet immár nem természeti Szépség képét akarja nyújtani, és a harmonikus formák szemléletéből fakadó nyugodt gyönyörködtetéssel sem kecsegtet”. Arra akar tanítani, „hogyan értelmezzük más szemmel a világot…” Ebben jelen vannak az álmok, az anyag fölfedezése, az archaikus minták.
Kvasznay Gulyás Margit kollázsai valamiképpen rendhagyók az iméntiekhez képest: „Mindig meg tudja láttatni, mi a szép a természetben, a szellemben, az ember gondolkodásában” – Prokopp Mária az összművészet szemével látja ezt, s észreveszi, Kvasznay befelé vezető útjai a vallásos megtapasztalással, a misztériummal találkoznak.
Összetartozunk kollázsa az „együtt vagyunk” spiritualitással elutasít mindenféle látszatközösségit. Másik képe a Mélység és magasság összeér címet kapta, amely az összetartozás kozmikus „magyarázata”. Kétszintes alkotás: villámlástól tépett alsó tér, millió fénnyel telített nagyváros (példája a fényszennyezésnek), míg a felső sejtető-mélybarna mező corpus-sziluettet mutat; drámai feszültséget kelt, s mintha arra utalna, Krisztus folyton vívja haláltusáját világunk ormain. Meghasadt térnyílásban fotóarc: vérző férfié, aki utolsó órájában kiált irgalmat, megbocsátást…
A művésszel még találkozhattam, tavaly halt meg. 1924-ben született. Csepelen az alig méltatott Erdei Galériában élt, alkotott. Családja nehéz történelmi sorsú. A bombázások elől menekültek Ungvárra. Az apa halála után a vasfüggöny legördült, nekik maradniuk kellett. Margit Hevesen született, az ottani orsolyitáknál tanult. A „Kárpátok keresztjénél” az européer festőművész, Erdélyi Béla volt szellemi mestere. Ezzel a tiszta örökséggel tért haza Csepelre, ahol utolsó éveiben Prokop Péter volt nagy hatással művészetszemléletére. „Saját lábán” folytatta az utat, s lett egyéni alkotóművész, akit a kollázs egyik legjelentősebb művelőjének könyvel el a hazai művészettörténet.
Az Erdei-Kvasznay család tizenhatodik éve Csepel kulturális életének rádiusza; fáradhatatlan a művészet szellemi szolgálatában, amelyről Margit lánya, a szintén szép tehetségű Éva többször nyilatkozott. Legutóbbi ottjártamkor a kert, a galéria láttán mondtam: ez itt az ország egyik kis kupolája, de ez idáig a hivatalos-„hivatásosok” észre sem vették. Pedig mennyi fény árad a csarnokban, képek, szobrok csendjében rádöbbenhet a látogató: a művészet valóban hosszú. Óriás ciprusok fölött messzi csillagok pihegtek a mediterrán kertben.
Kvasznay Gulyás Margit tehetségét „suhogó lélek-eső” növesztette, a hullámok sohasem csitultak. Újdonságot hozó albumában nem ellentmondások képsorait látjuk, hanem a harmóniákat. Angyal jelentkezik velük, olajképek, kollázsok szimbolikájával, megváltottságunk aranyfedezetével. Lélekmozdító érzékekkel készült remekműveiből hadd említsem a Tűzfalakat, az Ikon- s a Nők-sorozatot.
Szimbólumkultúrájának mesterműve a Hódolat Liszt Ferencnek papírkollázsa. Részletei s együtt a zeneköltő életpályajelzései, korhangulat-idézések, melyekből a jelen sem hiányzik. A jobb oldali részleten egyetlen gyertya – lecsorgó viasszal – világít, fénye átköti a bal mezőt. A gyertyatartó (keresztet képez) talapzatán dió, mandula. Lehet ez utalás családi asztalra. E sorok írója inkább arra gondol, hogy Krisztus-jelképekről van szó, a múlhatatlan Szeretet áldozathozójáról, aki húsvéti fényt gyújt a gyertyával. A dió és a mandula a megtestesülésnek abból a megfontolásából Krisztus- jelkép, hogy az „isteni gyümölcsöt” elfödi az emberi természet, s hogy a sírban Nyugovó harmadnap elmozdítja a zárókövet; a diót, a mandulát föl kell törni, hogy elérjük a nemes részt. Az utóbbi csonthéjas eszkatologikus „szerepe”: mandorla, Krisztus megdicsőülésének attribútuma.
Művészet által nyújtott meditáció Kvasznay Gulyás Margit albuma a mai ember sokszor ki nem mondott érzéseiről, az irgalomról, a megbékélésről, az igazi szeretetről. A művész tudta, hogy „a növényeknek is vannak gondolataik”.
Az albumot Erdei Kvasznay Éva szerkesztette és adta ki 2014-ben.
